Édesség, keserűség
A nyolcvannyolc esztendős Rozner Győző ma sem a Fáy utcában, sem a Megyeri úton nem lát nagy csapatot; talán még csapatot sem...
– Nézi a magyar futballt?
– A tévét nézem. De futballt nemigen látok benne.
– Mióta?
– Vagy harminc éve.
– Hogyan viseli?
– Csak azért nem vagyok a betege, mert nem vagyok hajlandó rámenni.
– Ha benne lenne még a labdarúgásban, tudna valamit segíteni?
– A mai mezőny alighanem meghaladná az erőmet.
– Kívülről szemlélve – de belülről igazán alaposan ismerve a futballt – mi a baj?
– Hány napot szánt erre a beszélgetésre? Na jó, igyekszem rövid lenni. Először is el kellene határozni, profi vagy amatőrök akarunk-e lenni, mert az nem elég, hogy csak emlegetjük a profizmust, közben pedig műkedvelők vagyunk. Aztán ha a profizmus mellett döntünk, építkezésre volna szükség, az pedig nem azonos a toldozgatással-foldozgatással, ami minálunk hosszú ideje folyik. Nem ártana továbbá labdarúgókat nevelni, mert ebben a sportágban mégiscsak a futballtudás az első. Magam a Vasasba hoztam Vargát, Bakost, Fistert, Molnárt, Puskás Lajost, Korsóst, Vidátsot, Müllert, hogy csupán néhány játékost említsek. Ehhez ugyan éjjelnappal dolgozni kellett, mégis könnyű helyzetben voltam: ha kerestem, találtam. Ma talpalhatnék hetekig, nem lelnék fél Vidátsra sem. S ha már itt tartok, hadd beszéljek haza: hol van most olyan menedzser, amilyen Kispesten Östreicher Emil, Újpesten Konkoly Béla, az MTK-nál Bakos Antal volt? Az utolsó mohikánnak a ferencvárosi Havasi Mihályt tartom, és ő sem mostanában tevékenykedett az Üllői úton. De még mindig nem értem a végére.
– Tényleg itt ülünk napokig...
– Akkor is elmondom a legfontosabbat: kiveszett a futball szelleme. A klubok távlati elképzelés nélkül, egyik napról a másikra élnek, forognak a kis pénz és a pillanatnyi, nagyon is megkérdőjelezhető eredmény körül. A produkció viszont senkit sem köt le; a vonzás csekély, a tradíciók hovatovább ismeretlenek.
– Mint a rövid o a nevében...
– Tényleg mindig Róznernek neveztek, jóllehet én Rozner vagyok.
–Mikor kapcsolja be a televíziót, ha Vasas- vagy Újpest- meccset adnak?
– Büszke voltam mindig, hogy a lila-fehér dresszt viselhettem, pláne olyan legendák között, mint Nagymarosi, Szusza, Zsengellér, és egyébként is erős az újpesti kötődésem, mivel a szüleimnek ott volt az első cukrászdájuk. Ám a legközelebb a Vasas áll hozzám. Sosem felejtem el a hatvanhatos, veretlen bajnokcsapatot, a Hexagonal-tornagyőzelmet, ahogyan azt sem, hogy a BEK-ben – 2-2 és 1-1 után – harmadik meccset kellett játszanunk a Feyenoord-dal, és Antwerpenben 1-0-ra kikaptunk. Úgy éreztem, összedőlt a világ...
– Fel tudja mondani a Vasas akkori összeállítását?
– Viccel? Szentmihályi –Ihász, Mészöly, Sárosi...
– És a mai csapatét?
– Legalábbis lassabban. Mindenesetre kevésbé elevenen él bennem,milyen tizeneggyel kezdett a Vasas a Paks ellen, mint az, hogy az Újpestben 240 pengő fizetést meg minden győztes mérkőzésért huszonnyolc pengő prémiumot kaptam, s további száz pengőt kerestem a munkahelyemen, az Egyesült Izzóban. Vagy hogy a piros-kékekkel háromezer–tízezer dollárért játszottunk egy-egy mérkőzést Észak- és Dél-Amerikában a hatvanas években.
– Ha azt mondom, jelenleg kilencedik az Újpest és tizenharmadik a Vasas...
– Meg se hallom. Kilencszázhuszonkettőben születtem, Szepesi Györggyel ültem egy padban a Könyves Kálmán Gimnáziumban; ahogyan említettem már, ebben a korban vigyáznia kell magára az embernek.
