– Meglepődött?

– Mivel a várakozásaimba a vágyaimat is beleszőttem, igen. Noha Szász Emese révén könynyen nyerhettünk volna aranyat is, az összképen ez az elsőség sem változtatott volna.

– Mit mutat az összkép?

– Azt, hogy a játékokra készülő együtteseink mindegyike leszerepelt. Ez, sajnos, tény, mivel Londonban a női kard mellett férfi párbajtőrben sem rendeznek csapatversenyt.

– Reális, ami Franciaországban történt?

– Fájó kimondani, de az. Kulcsár Győzőnek a párbajtőrszakágban végzett munkája előtt le a kalappal, a többi fegyvernemben azonban már a felkészülés minősége előrevetítette a kudarcot. Be kell látni, nem vagyunk elég modernek és eltökéltek. A vívás ma már az élversenyzők számára sem életcél, hanem hovatovább kiegészítő tevékenység. Ennek, persze, az emberi tényező mellett egzisztenciális okai is vannak.

– Másutt jobb vívónak lenni?

– Újabban Japánban, Dél-Koreában, Kínában és az Egyesült Államokban mindenképpen az, de e tekintetben korábbi nagy riválisaink, a franciák, az olaszok és a németek is előttünk járnak. Átalakultak a sportági erőviszonyok, ma már Ázsiában és a tengerentúlon is hemzsegnek a klasszisok. A vívásba bekerült a pénz, és a jelek szerint ettől kezdve mi –ahogyan jó néhány más sportágban – képtelenek vagyunk komolyan lépést tartani a világgal.

– Mi a teendő?

– Hosszú távon az egész struktúra átalakításra szorul, egyebek mellett a klubok és a válogatott közötti torzsalkodásoknak véget kell vetni. Rövid távon pedig minden erővel össze kell kapni a társaságot a londoni kvalifikációs versenyekre, mert ellenkező esetben már nemcsak az eredményeket, hanem a magyar versenyzőket is hiába keressük az olimpián.