Amennyiben ugyanis nincs ez az érem, akkor a válogatott vészesen megközelítette volna 1997-es, fokvárosi mélypontját: akkor, ott két bronz volt a termés.

Most ugyanennyi meg egy ezüst. Ha nincs párbajtőr fegyvernem, akkor a nullával lett volna egyenlő a szereplés: lehet kezet csókolni az epézőknek… (Pontosabban közülük is egynek-kettőnek.)

A tőrözőktől „ezer” éve nem várunk semmit, ők pedig ennek megfelelően szerepelnek. A női tőrcsapat kilencedik, a férfi 14. lett Párizsban, több szót nem is érdemelnek. Annál ijesztőbb a férfi kardozók 10. helye, azon belül is a németektől elszenvedett 45:25-ös vereség, amely után azt találta mondani a fegyvernemi kapitány, hogy a felkészülés jól sikerült. Szokás mondani, hogy még szerencse; az ember hátán futkos a hideg, mi lett volna az eredmény, ha nem sikerül… De lehet benne valami, hiszen Tunézia (!) a helyosztón jól megkapta a magáét, nem is beszélve a spanyolokról, akiket fölényes két tussal vertünk. Azokat a spanyolokat, akik 1930 óta egyetlen csapatérmet sem szereztek a világbajnokságokon.

Amúgy a becsületmentő párbajtőrözőknek sem egyformán jár az elismerés. A férfi egyéniben például Pádár Tamás és Somfai Péter még a legjobb 64 közé sem jutott, Imre Géza pedig már a főtábla első körében kikapott egy lett vívótól. A fegyvernemet jó ideje a hátán cipelő Boczkó Gábor – az Eb-ezüst után – ezúttal bronzot szerzett, majd fél lábon vezette ugyancsak a harmadik helyig a csapatot. A nőknél Szász Emese – övé a legjobb teljesítménynek számító ezüst – remekelt egyéniben, mellette még Antal Edina érdemel elismerést.

Mindezek dacára önostorozó, „ruhaszaggató” elemzés nem érkezett Párizsból, ezért aztán szeretném emlékeztetni az önkritikára a jelek szerint nem hajlamos szakembereket, hogy a magyar vívók a mostanit megelőző világbajnokságokon 62 arany-, 65 ezüst- és 74 bronzérmet szereztek. Ez a mérce, és nem az, hogy mekkora különbséggel verjük Tunéziát.