Elesett Budapest
A baj ezzel az, hogy az öszszes, valaha nagy budapesti klubbal kísértetiesen hasonló a helyzet, mint az egész magyar labdarúgással: valósággal eltűnt. Van ugyan valami jelenkori változata, de ez a mutáns összevethetetlen az eredetivel. Az egybeesés aligha véletlen: a hazai futball hajdanán elképzelhetetlen leromlása nyilván abból is fakadt, hogy kiveszett az alap, merthogy a fundamentumot az amilyen hosszú, olyan sikeres évtizedeken át – minden kétséget kizáróan – a fővárosi egyesületek jelentették.
A válogatott legutóbb 1986-ban szerepelhetett a világbajnokságon. Addig csak négy alkalommal fordult elő, hogy nem budapesti együttes nyerte el a bajnoki címet: 1944-ben a Nagyvárad, míg 1963-ban, majd 1982-ben és 1983-ban a Győri ETO érdemelte ki az aranyérmet. Az összesített verseny még most sem szoros, hiszen 96 fővárosi elsőség áll szemben 12 vidéki diadallal. Az utóbbi tizenkettőből nyolc az 1990-es és a 2000-es években született; azokban az időkben, amikor már haldoklott a magyar labdarúgás.
Ha úgy történik a vidéki előretörés, hogy a fővároson kívüliek felzárkóznak a klasszis budapestiekhez, majd le is hagyják őket, az kétségkívül a javára vált volna a futballnak. De egyáltalán nem ez a helyzet, éppen ellenkezőleg: az FTC, a Honvéd, az MTK, az Újpest, a Vasas szállt alá feneketlen mélységekbe. Ne tévedjünk: a mai Debrecen, amely 2005-től ötször került az élre, a labdarúgótudást tekintve semmivel sem jobb annál a DVSC-nél, amely a hatvanas években „átszállójegyet” váltott az NB II és az NB I között, mert hol feljutott, hol kiesett. S ne kezdjünk elmélkedni azon: mennyivel dinamikusabb a játék, mint hajdanán, mert a futballistát mindenekelőtt a labdarúgó-kvalitásai határozzák meg. Márpedig azokban a régiek nem szenvedtek hiányt, azaz a labda megjátszásának képességét a mai viszonyok között is nyilvánvalóan hasznosítani tudnák. (Hosszabb vitát azért sem érdemes nyitni, mert az tény: évtizedekkel korábban a világszínvonal és a magyar nívó találkozott, pedig Beckenbauer, Bobby Charlton, Eusebio, Pelé sem volt akárki, hogy csak néhány részvevőt említsek például az 1966-os vbről, amelyen a magyarok a brazilokat verték.)
Jelenleg tehát vakok közt félszemű a „király”. S noha tősgyökeres budapesti vagyok, eszemben sincs lekezelni a vidéket. Sőt nagyra tartom Debrecent, Diósgyőrt, Dorogot, Dunaújvárost, Győrt, Komlót, Ózdot, Pécset, Salgótarjánt, Szegedet, Székesfehérvárt, Szombathelyt, Tatabányát, elvégre valamennyi múlhatatlan érdemeket szerzett valaha – mindenekelőtt a hátország megteremtésében. A fővárosi klubokkal azonban a legritkább esetben konkurált, függetlenül attól, hogy a „nagyoknak” rendszeresen vért kellett izzadniuk a vidéki katlanokban.
Budapesten voltak a legnagyobb szurkolótáborok; az ország első számú városában jelenkeztek a legtöbben a toborzókra, ami részben a lakosság lélekszámából, részben az FTC, a Honvéd és a többiek különleges vonzerejéből fakadt; itt futballoztak a magyar futball leghíresebb ideáljai (a múlt századból akár kétszázat is fel lehetne sorolni közülük); a Népstadionban rendezték a kettős rangadókat és a válogatott meccseket; a nemzeti együttes keretét pedig túlnyomó többségben a fővárosi játékosok alkották.
Azzal a legkönnyebb elintézni a dolgot, hogy „az idő túlhaladta a fővárosi mamutokat”. Bonyolultabb valamiféle elképzeléssel előállni, s főként hozzákezdeni annak megvalósításához a budapesti tradíciók újrateremtését illetően. A múltkor már azt olvastam: össze kellene vonni néhány hajdani nagy klubot Budapest FC néven... Bizarr ötlet. A fővárosi futballkultúra felélesztése ennél izgalmasabb és szebb feladat (lenne), hiszen a magyar labdarúgás fővárosáról van szó. Ma olyan csapatok oktatják a budapestieket, amelyek valaha csak edzőmeccseken találkozhattak velük – és örültek, ha megúszták egyszámjegyű vereséggel –, és a jelenlegi vidéki hegemóniából csupán annyit profitál a magyar futball, hogy a Debrecen tízből tízszer kap ki az európai csoportmeccseken (inkább súlyos, mint tisztes vereséget szenvedve); hogy a Tirana kiejti a ZTE-t, a Maribor simán felülmúlja a listavezető Videotont; s hogy egy forduló össznézőszáma a Népstadion hajdani telt házainak negyede-ötöde. Legutóbb 24 500 néző volt a nyolc bajnoki meccsen: ez alig több, mint háromezres átlag.
A budapesti szurkolók – már az a törpe kisebbség, amely még megmaradt – kábán néznek maguk elé: az Újpest az utóbbi öt fordulóban három pontot szerzett, miközben „felfedezte” Pápát, Paksot, Kecskemétet, ráadásul edzője szerint komoly baj nincs; a Vasas az utóbbi nyolc fordulóban hat pontot gyűjtött (mind a hatot a nemrégiben kinevezett Komjáti trénerrel; mi van, ha nem váltanak Angyalföldön szakvezetőt?); az MTK hat, egymást követő fellépését összesen egy ponttal és 4-13-as gólkülönbséggel zárta, noha akadémiájáról dicshimnuszokat zengedeznek; az FTC roppant elégedett az ötödik hellyel és a Honvéd sem bánatos a hetedik pozíció miatt... A játékról már ne is beszéljünk.
Újra csak annyit lehet mondani: az ugyanúgy odavan, mint a fővárosi futball meg az egész magyar labdarúgás.
