– A sommás véleménye?

– Kínos a dolog.

– A részletesebb?

– Rendkívül kínos.Méghozzá valamennyi érintett számára. A Barcelona átlövőjének másfél éve tartó maszatolása, ködösítése, miszerint ilyenolyan indokokkal rendre lemondja a válogatottbeli szereplést, ugyanakkor a végleges nemet képtelen kipréselni magából, megmérgezi a sportág körüli levegőt. Nyilvánvalóan ő az első számú hunyó az ügyben, de semmiképpen ne feledkezzünk el a háromszög másik két száráról, a kapitányról és a szövetség illetékeseiről sem. Ám a részletek pontos ismerete nélkül az ő magatartásukat nem szeretném minősíteni.

– Akkor kérdezek: ha a regnáló szakvezetőt nem Mocsai Lajosnak, hanem Laurencz Lászlónak hívnák, kapott volna-e meghívót Nagy a bosnyákok elleni, csütörtökön végül nélküle is megnyert Eb-selejtezőre?

– Akkor megint tömör lesz a válasz: nem.

– Kapott volna-e a korábbi alkalmakkor, azt követően, hogy sorra visszautasította az invitálást?

– A múltat hagyjuk, de az az érzésem, a felelet ezúttal is: nem.

– Muszáj lesz indokolni...

– A lírát félretéve, elsősorban azért, mert ha mégoly nagyot fordulna is a világ, hogy megjelenik a keretedzésen, a játékostársai alighanem komoly ellenérzésekkel fogadnák. Biztos vagyok benne, hogy a pályára lépése már többet ártana, mint használna. Márpedig egy csapatjátékban az eredményesség alapfeltétele a bizalom; az, hogy magamért és a másikért egyaránt megdöglöm a pályán. Ha Nagy most – bár erre semmi esély nincs – úgy döntene, mégiscsak felhúzza a magyar mezt, a csapategység valószínűleg megbomlana, szétzilálódna. A válogatottsághoz nem lehet úgy viszonyulni, ahogyan ő teszi. Az én normáim szerint legalábbis biztosan nem.

– Lesz, aki azt mondja, Laurencz a múltban él, hiszen hol vannak már az idők, amikor a sportoló könnyezve vette át a szertárban a címeres mezt.

– Tényleg nagyot változotta világ; szinte nincs is Európában olyan válogatott, amelyben ne szerepelne honosított játékos. De az mégis csak vicces, hogy a kubai származású Carlos Pereznek többet jelent a magyar dressz, mint a csapat korábbi kapitánya számára. Azt hiszem, nem lehet és nem is szabadna elfogadni, hogy bárki feltételekhez kösse válogatottbeli játékát.

– S aki mégis ezt teszi?

– Azt lezavarom a képzeletbeli buszról. Mint annak idején a valóságban azt a balkezes lövőt, aki azzal állt elém, hogy neki nem megfelelő a tréning időpontja.