Ünnepi pillanatok ezek: részletekbe nem is mennénk bele.

A komcsik-libsik fölszámolták a sportot, így az annak mintegy origóját adó Magyar Olimpia Bizottságot, természetes hát, hogy a forradalom kitörése után fél évvel immár e szervezet is visszanyerte autonómiáját, s fogadhatja a bankszámlájára beérkező, súlyos milliárdokat. Amiből speciel annyi föltétlenül igaz, hogy az előző, nyolc évig regnált kormányzat nem tekintett kiemelt figyelemmel a sportra, ha csak nem a pohárcsilingelős, pofavizites fogadásokon, amikor aktuális eredményei után nagyon megdicsért néhány gyanúsan ismerős, sikeres embert. Viszont itt van ez az utazási irodázás, amelynek kapcsán Molnár – ahogyan Virág elvtárs mondta volt – a torkánál ragadta meg a kérdést. Például az idei téli olimpiára tizenhat versenyzőre jutott húsz plusz hét hivatalosság, a klasszikusan magyar sportágként elkönyvelt sínél alkalmilag hat sportolóra jutott hat kísérő. Hogy marketingigazgató és szervezési munkatárs is röpült Vancouverbe, azt már szinte ciki is említeni, elvégre utazási irodánál az a minimum, hogy a legkisebb, legsziszifuszibb munkát végző alkalmazottak szintúgy részesülnek jutalomutakban. Már csak emiatt sem értette az ember, hogy a MOB közgyűlése 2006. május 20-án miért szavazta le azt az előterjesztést, amely szerint csak azok nevezését támogatná, akik „...a kvalifikációs előírásokat teljesítve szerezték meg a részvételi jogosultságot”, hiszen az utazási irodák egyszeregye alapján már akkor is világos volt: minél több sportoló megy, annál több kísérő kell. Főleg, ha sok tisztes 79. helyezést sikerül megcsípni.

Ennél már csak az tetszett kevésbé érthetőnek, amikor a 2008-as, pekingi nyári olimpia elején Kovács Tamás MOB-sportigazgató a sok blamázstól ekként fakadt ki: „Nincs magyar sportirányítás, ugyanis akik tizenkét éve ezzel foglalkoznak, nem értenek hozzá, a politika pedig egy utazási iroda szintjére fokozta le a Magyar Olimpiai Bizottságot.” Minket már ez a tizenkét év is megfogott, mivel 1998 után, jaj..., négy esztendeig, tudják..., nem a kommerek irányították az országot; hát hogy’ lehetett ilyet mondani? Meg aztán: mi az, hogy lefokozták, amikor nagyjából a derék portás bácsi is kimehetett?

De ez mindegy is, a vita a múlté, a lényeg, hogy Molnár kimondta a célirányost, s nem pepecselt holmi adalékkal.

Mondjuk, azzal, hogy vezetőtársaival alkalmilag önnön kezükkel tömködték föl a gépre a jóbarátokat, a klientúra nagyjait. Vagy azzal, hogy az elmúlt húsz évben egy kollégája sem érezte szükségét az „ülünk az asztal mögött, várjuk a pénzt és nagyokat sóhajtunk” kvázi kádárista sportstruktúra átalakításának.

Azért csöndesen szólok: ha az utazási iroda megszűnik is, a turistákkal még mindig kezdeni kell valamit.