A képben lévőknek nyilván a könyökükön jön ki, hogy Nagy az eltelt majd másfél esztendőben részint homályos utalásokat tett „a válogatottság anyagi megbecsülésére”, részint folyamatos sérüléseire hivatkozott (holott klubjában rendre pályára lépett „fájós” kézzel, lábbal is), részint pedig azzal kalkulál, hogy a londoni olim pián a spanyolok mezét húzhatja magára, ennek azonban a nemzetközi verdikt szerint feltétele: legalább harminchat hónapon át ne viselje másik ország válogatottjának dresszét. Ember nincs a sportágban mozgolódók között, aki számára ne lenne világos: Nagy már nem akar Magyarország színeiben kézilabdázni. A meghívó mégis minden aktuális alkalommal megérkezik a címére.

Mocsai Lajos szövetségi kapitány amondó, hogy Nagynak a tudása alapján ott van a helye az együttesben, s mivel ő a szakma felelőse, nincs más dolga, mint rendre behívni a keretbe. Ugyanakkor Sinka László elnök úgy véli, a mindenkori szakvezető feladat- és hatásköre a válogatott összeállítása, s ha valaki sorozatosan (vagy akár csak egyszer is) nemet mond, szintén kizárólag a kapitány dolga eldönteni, hogy lezárja vagy melegen tartja-e az ügyet.

Az eredményt ismerjük: senki nem mondja ki, hogy köszönjük, László! A konklúzió egyértelmű: azért nem, mert az érintettek közül nincs, aki magára vállalja, hogy megkönnyíti a játékos dolgát, akiből ily módon – ez manapság könnyen megy – mártír válhat. „Én sosem mondtam végérvényes nemet, de ha nem kellek, hát sajnálom” – ezt a mondatot nem szeretné hallani senki. Miközben a kívülálló számára a kivárás immár kínosan komikus, s a fülébe csengenek a válogatottság szentségéről már-már lózungokká silányuló szavak, bambán azon mereng: vajon az ő ingerküszöbe alacsony, vagy másoké életszerűtlenül magas?

A magyar válogatott a mostani fellépések után a legközelebb januárban, a svédországi világbajnokságon játszik tétmeccset. Lassan fogalmazni kell a meghívókat.

Nagy: válogatott formában