Gyógyulj meg, Szántai Ákos!
A civilben postásként dolgozó fiú koponyája szétroncsolódott, az ismerősök reményvesztve tárcsázták az anyuka számát. Tünde képtelen volt elhinni a történteket, így nyomozásba kezdett a pesti rokonok segítségével. Fél óra sem telt el, mire a család kiderítette: Ákos él. A sérültet CT-vizsgálatra vitték a Péterfy Sándor utcai kórházba, majd megoperálták. A beavatkozás után kómába esett, az orvosok minimális esélyt adtak felépülésére. Társai, a labdarúgópályák lelátóiról ismert kemény legények megtörten üldögéltek a betegágyánál. Szurkolósztorikat meséltek, továbbá azokat a filmeket vetítették, amelyeket korábban Ákos készített a drukkerekről.
Pechnyik István nem ápolt különösebben szoros barátságot a fiúval a baleset előtt. Persze mindketten a diósgyőri együttes megszállottjai voltak. Sőt az Öcsi becenévre hallgató férfi megemlíti, hogy Ákos volt a miskolci fanatikusok egyik vezére. „Ő szervezte az utazást az idegenbeli mérkőzésekre. Több száz embert koordinált.”Megalapította és irányította a Harcosok névre hallgató szurkolói csoportot is. Egyébiránt István nem sok esélyt látott arra, hogy haverja túléli a szörnyű szerencsétlenséget. Hogy emlékét megőrizze, az Ákos nevet adta két hónappal később született fiának; ma is állandó vendége az időközben Budapestre költözött Szántai famíliának. „Kilenc hosszú év telt már el azóta, de ha a fővárosba utazom, akkor minden alkalommal beugrom hozzájuk. Nekem ott dolgom van.”
Ákos fölfoghatatlanul hosszú utat tett meg az intenzív osztálytól a zuglói panel első emeletéig a balszerencsés nap óta lepergett majd egy évtized alatt. Tíz hónapot kellett várni, mire a család először hazatérhetett Miskolcra, azaz Diósgyőrbe. A fiatalember tolókocsiban üldögélt, alig kommunikált, beszélni nem tudott. Mégis, a rokonok és a barátok az első adandó alkalommal kivitték a DVTK hazai meccsére. A rekortánon tolták körbe a találkozó előtt, a miskolci rajongók pedig hátborzongató egységben énekelték: „Gyógyulj meg, Szántai Ákos, gyógyulj meg, Szántai Ákos, gyógyulj meg, Szántai Ákos!”
A sérült férfi az első periódusban kevéssé volt fogékony az üzenetre. Nemigen tudta elfogadni, hogy a legtermészetesebb mozdulatokra sem képes; mély depresszióba esett. Pedig a család mindent megtett a gyógyulásáért, hetente kétszer Budapestre vitték rehabilitációra; a kezelés többi része a borsodi megyeszékhelyen zajlott. Édesanyja feladta munkáját, minden idejét Ákosra áldozta. A fiatalember pedig mintegy varázsütésre úgy döntött: nekifeszül élete legnagyobb kihívásának. Bár a legapróbb mozdulatok elsajátítása, a legegyszerűbb szavak kimondása is mérhetetlen munkát igényelt, nem adta fel.
Három évet töltött kerekes székben, mire megtanult járókerettel közlekedni. Ebben az időszakban már megszokott látvánnyá vált a miskolci stadionban, hogy Ákos tesz néhány kört a pályán tolókocsijában a meccs előtt. Édesanyja még ma is ámulva számol be arról a napról, amikor fia először lépett be az arénába a guruló alkalmatosság nélkül. A megszokott nóta helyett ugyanis döbbent csend uralta a pillanatot. Tünde kamerával követte gyermeke „első lépéseit”, alig akart hinni a szemének: „Megfagyott a levegő. Csak a meghatottságot éreztem.” Nem volt ritka a párás szem sem a szektorokban; amikor a tömeg felocsúdott, akkor elementáris erővel tört föl a „Gyógyulj meg, Szántai Ákos!” Természetesen a labdarúgókat sem hagyta érintetlenül a fiú története. Vitelki Zoltán, Ákos kedvenc játékosa emlékszik arra, amikor először járt társaival a fiatalembernél az eset után. „Hihetetlen látványt nyújtott a szobája: minden piros-fehér volt. Neki minden a Diósgyőrről szól.” Hozzáteszi: „Óriási öröm volt látni, ahogy talpra áll. Ő a klub történetének része.”
A futballista konklúziója csöppet sem tetszik túlzónak a család otthonát látva. Igaz, Ákos szobájának piros-fehér berendezése ma már nem egy diósgyőri panelban díszeleg, hanem egy budapesti, tizennegyedik kerületi lakásban. A családnak föl kellett költöznie a fővárosba, mert képtelen volt tovább fi nanszírozni az állandó ingázást. Csak autóval jöhetnek-mehetnek, hiszen a fiú egészségi állapota még nem engedi, hogy biztonságosan utazhasson a tömegközlekedési eszközökön. Ákos egyetlen feltétellel vállalta csak a lakhelyváltást: ha minden miskolci meccsre hazamehet.
A mérkőzések között leginkább tanul. Járni és beszélni. Hetente kétszer foglalkoznak vele a Pető Intézetben, ahol az első lépéseket is megtette. Az intézményben sokat fejlődött fizikálisan és mentálisan, a vele foglalkozó szakemberek a mai napig támogatják. Ennek folytán Ákos óvatosan, járókeret nélkül is közlekedik, kommunikációja sokat javult. Teste alkalmi engedetlenségét hihetetlen fegyelemmel tűri. Amikor öngyújtója kicsúszik a kezéből, túlságosan hosszúnak tetsző percig próbálja visszatuszkolni a cigarettásdobozba, míg végre sikerrel jár. Ahhoz, hogy állapota tovább javuljon, logopédusra és pszichológusra lenne szüksége, de ezt már nem bírja fizetni az édesanyja. Ákos meg még nem tud önálló életet élni, így Tünde csak négy órában vállalhat munkát. A ma már harmincesztendős férfi szívesen dolgozna, ám a kerületben nincs olyan foglalkoztató, amely a fogyatékkal élő embert fogadná. Így marad napközben a néhány négyzetméteres szoba a pirosfehér bútorral, a megszámolhatatlan futballrelikviával, a diósgyőri mezek sokaságával, a címeres órával. Na és a rengeteg szurkolói DVD-vel.
Korábban akadtak segítők szép számmal. Az MLSZ százezer forintot utalt közvetlenül a baleset után, a DVTK háromszázezer forintot adott néhány éve a jegybevételből. A szurkolók futballtornát szerveztek, amelynek nevezési díját Ákosnak szánták; a család ebből az összegből vásárolta a szobabiciklit, amelynek segítségével a fiatalember a lábát erősítheti. Csak hát... „Hiába az akarat a fiamban, ha csak azért havi nyolcezer forintot fizetünk, hogy hetente kétszer elvigyék az intézetbe a rehabilitációra...”
Egyébiránt az édesanya rendkívül büszke arra, hogy fia a halál torkából visszatért, majd minden erejét mozgósította a felépülésért. „Olyan boldog lennék, ha egyszer valaki megfilmesítené a történetét. Nem csupán azt, hogy milyen akarattal állt talpra, hanem a klub bűvöletében töltött életét is. Hogy mennyit segített neki a futball a gyógyulásban.” Újabban a vallás is. Ákos Isten felé fordult az utóbbi hónapokban: a racionalitáson túlról vár némi támogatást.
Édesanyja elszalad néhány percre, magunkra hagyminket. Ákos tagoltan, nehezen beszél, minden szavára igyekszem figyelni. Elmondja, hogy a baleset óta nem volt egyedül egyetlen idegenbeli meccsen sem, pedig korábban nem csupán a futballcsapattal, de olykor még a női kosárlabda-együttessel is utazott. Hamarosan újra felkerekedik – ígéri. „A nyíregyházi mérkőzésre megyek tavasszal. Az ősi rangadóra” – nyomatékosítja. Majd a férfi, akinek karját és hátát a borsodi klubot éltető tetoválások ékesítik, alig hallhatóan súgja: „Én az életemet adnám a Diósgyőrért.” Telefonjáért nyúl, a fölöttébb hirtelen mozdulattól majdnem eldől, ujjaival a gombokkal küzd, majd szemembe néz, amikor felcsendül a dal: „Amíg élek én, nem érdekel más, csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr!”
Talán a múlhatatlan szerelem okán tűnik föl néhány pillanatra a klub idei centenáriumára készült dokumentumfilmben, amelynek a miskolci Művészetek Házában rendezett bemutatóján újra csak felhangzott a jól ismert egysoros, amikor Ákos megjelent a pódiumon.
És ahogy kilépek a pesti lépcsőházból, tán akaratlanul, én is dúdolni kezdem: „Gyógyulj meg, Szántai Ákos!
