Hegyi Iván: Kőkorszaki szakik a brazilok ellen
Most főként négy brazil szórakozott (Metaliszt-mezben) a Puskás stadionban. Cleiton Xavier, Edmar, Fininho és Taison szó szerint azt csinált, amit akart; ha úgy gondolta, finom passzokkal szédített, ha arra támadt kedve, mosolyogtató trükkökkel fektetett, s ha éppen az jutott eszébe, a földön vagy a levegőben sarkazott.
Azt persze eleve tudni lehetett, hogy az ellenfél minőségi dél-amerikaiakat vonultat fel, hiszen Cleiton Xavier és Taison néhány hete-hónapja még a brazil bajnokság meghatározó futballistái közé tartozott. Ebben a tekintetben képtelenség konkurálni, hiszen magyar klub nem is álmodhat ilyen kvalitású labdarúgók szerződtetéséről. Manapság idehaza sokan néznek irigykedve a Videotonra, amiért „számolatlanul” költheti a dohányt játékosvásárlásra, magam viszont nem értem a felzúdulást, mert ugyan mitől kellene féltékenynek lenni Gosztonyira, Hídvégire, Liptákra, Nikolicsra, Vaskóra?
Ezek az „erősítések” abszolúte érdektelenek nemzetközi szempontból (lásd még: Maribor), ahhoz pedig, hogy akár csak „harkovi” nagyságrendű keret legyen Magyarországon, a teljes NB I költségvetése kevés. A valódi feljavításhoz annyi pénzre volna szükség, amennyit állami szinten sem lehetne „betolni” a magyar labdarúgásba, így aztán marad az örökös ütközés a szánalmas mellébeszélés és a kiáltó igazság között.
De nem minden a pénz. A tarthatatlan – mégis mióta változatlan – állapotot mindenekelőtt az itthoni semmittevés konzerválja. Nálunk olyan tempóban igyekeznek játszani, amilyen lassú ritmusban lassanként sehol másutt nem futballoznak, és immár generációk nőttek fel úgy, hogy a játék dinamikáját csak akkor ismerik meg testközelből, amikor néhány – a szüntelen kiesések miatt korlátozott számú – európai találkozón nemzetközi nívójú vetélytárssal kerülnek szembe.
Taison meg a többiek tényleg prímák, és bárkit képesek kipasszolni-kicselezni, de nem tizenötször-hússzor egy meccsen, s kiváltképp nem negyedgőzzel. Ám a „kőkorszaki” iramhoz szokott magyarokkal különlegesen jó dolguk van, mert honfitársaink mindenről lekésnek, a gondolkodás és a mozdulat gyorsaságát illetően olyan messze állnak tőlük, amilyen távolság választja el Budapesttől Harkovot. S mivel az úgynevezett felkészítésben az ódivat uralkodik, a leghalványabb remény sincs a felzárkózásra.
A Metaliszt egyébként – bár figyelemre méltó csapat – egyelőre legföljebb a kontinens középmezőnyéhez sorolható.
Csak minálunk tűnik úgy, mintha a Palmeiras vagy az Internacional Porto Alegre jött volna kikapcsolódni Magyarországra...
