Maga a probléma összetett: nem csupán arról van szó, hogy manapság – az FTC és az Újpest stadionját leszámítva – nem lehet emberre pontosan megtippelni, mennyien tekintik meg az adott mérkőzést, hanem arról is: milyen kihatásai vannak a hét végi „tól-ig” versenyeknek, azaz a lapokban és portálokon közzétett, kényszerűségből csak saccolt NB I-es nézőmennyiségnek. Itt van mindjárt a jegyek után fizetendő általános forgalmi adó (áfa): milyen összegzés alapján és menynyit fizetnek az egyletek az államnak? Megfordítva a fölvetést: miként ellenőrizheti a központi büdzsé, valóban annyie az annyi? És egyáltalán: megéri-e a csapatoknak az esetleges trükközés? Mennyire érdekeltek abban, hogy valós adatokat közöljenek?

Noha – a látogatottsági tendencia csökkenését tekintve – hatalmas tételekről nem beszélhetünk, az állam jó ideje szeretne rendet tenni e területen. A legemlékezetesebb próbálkozás az első Orbán-kormány idejéhez köthető, ötmilliárd forintért megvásárolt beléptetőrendszer volt, ám az szinte érintetlen formában egy rákospalotai raktárban landolt. A projekt valakinek biztosan sokat hozott, a futball viszont nem profitált belőle, igaz, nem is profitálhatott volna, tudniillik több sporttelep már alapból alkalmatlan volt a berendezések telepítésére. S bár később megannyi terv született az „újrahasznosításra”, egyikből sem lett semmi. (Például a Medgyessy-kormány alatt rövid ideg regnáló sportminisztérium, az állami kézben lévő Sportfolió Kht., a Magyar Labdarúgó Liga és a Szerencsejáték Rt. anno négyoldalú szerződésben vállalta a projekt kvázi megmentését.)

Így – noha azÜllői úti és aMegyeri úti aréna mellett a Videoton- és a ZTE-stadionban is van beléptetőkapu – jelenleg „balkáni” állapotok uralkodnak a magyar futball e szegmensében is. A lapok nem tudnak pontos nézőszámot közölni, miként az ellenőrzésre jogosult szerv is ki van téve annak, hogy „bemondott” mennyiség alapján kontrollálja az államnak a jegyértékesítésből járó összeget. S akadnak klubok, ahol erre figyelnek is... Lapunk munkatársát régebben – a technikai vezető útján –kérdőre vonta a patinás klub tulajdonosa: miért írt 3000 nézőt, amikor csak 1500-an voltak?

Kézben van

Ugyanakkor az is megesik: egy-egy klub éppen amiatt üt meg kritikus hangot, mert a sajtótermékek kevesebb nézőt írnak annál, amennyien – az egylet vezetői szerint – a vonatkozó találkozót látták. E kifakadásnak általában PR- és marketingszempontú megközelítés az alapja – több látogató jobban mutat a statisztikákban –, mindazonáltal az erre „vetemedő” csapatok rizikót vállalnak a fölkerekítéssel. Más kérdés: ezt annyiban nyugodtan megtehetik, hogy az együtteseket működtető gazdasági társaságok az éves beszámolóik készítésekor nem egységesen csoportosítják a bevételeket. Például a Debrecen esetében – olvasható a Magyar Futballmarketing Műhely beszámolójában – 489 000 forint szerepel a „jegy- és bérleteladás” sorban, jóllehet a nézőszámok és a klubhonlapon föllelhető árak nagyobb összeget feltételeznek.

Egyébiránt a szembeszökően szerény összeg felmutatása hűen tükrözi a klubok üzletpolitikájának tudatosságát. Az élcsapatok tulajdonosai retorikai bűvészmutatványok keretében bizonygatják, hogy a sportvállalkozások professzionális alapokon működnek, a valóság azonban kevéssé igazolja téziseiket. Az üzleti alapú futball elsődleges feltétele a marketingstratégia kidolgozása, hiszen a termék értékesítését előirányzó terv nélkül szó sem lehet a profit maximalizálásáról.

A DVSC esete eklatáns példája a következetlenségnek. A hajdúsági garnitúra évek óta új stadiont reklamál – KósaLajos polgármester küldetésnek tekinti a projekt megvalósítását –, ám felvetődik a kérdés: mi szüksége van új létesítményre egy olyan csapatnak, amely – papíron – kevesebb mint félmillió forint jegy- és bérleteladást realizál? Mindenesetre a két lehetséges opció – azaz a drukkerek számának alá- vagy fölébecslése – közül utóbbi tetszik „korszerűbbnek”. Ebben az esetben ugyanis az együttes legalább azt igyekszik elhitetni a külvilággal, hogy több fogyasztót szólít a stadionba, mint amennyi valójában van. A többségében szemmértékkel megállapított nézőszám azonban komolytalanná tehet egy-egy tárgyalást, hiszen kevés komolyságot tükröz, ha a potenciális szponzor csak saccra lőheti be, hány lehetséges vásárlóra számíthat a sportkomplexumban.

Jagodits Rómeó, a Magyar Futballmarketing Műhely szakértője egyenenes úgy látja, hogy az üzleti szféra térfoglalásának gátja a jegymizéria. „Hogyan várhatjuk el egy szponzortól, hogy hirdessen, amikor a klubok képtelenek pontosan megmondani, hány emberhez juthat el közvetlenül az üzenet? Mindeközben a kereskedelmi médiumok nem csupán fogyasztóik számát tudják pontosan, de még a vásárlói tömb szociológiai összetételét is. Az egyletek elsődleges feladata, hogy kialakítsák az üzleti alapú szponzoráció feltételrendszerét, amely sok esetben nem is anyagi befektetést, sokkal inkább szervezést és kreativitást igényel.”

Ennek nyomán nem túlzás kijelenteni, hogy azok a csapatok, amelyek alacsonyabb nézőszámot vallanak be, nem is különösképpen számolnak üzleti befektető feltűnésével. Elsődleges céljuk a költségek csökkentése. Amennyiben kevesebb szurkolót vall be a rendező egyesület, akkor kevesebb jegy után kell általános forgalmi adót fizetnie, a szürke zónában halmozódó forintok pedig átláthatatlanul mozognak a rendszerben. Az írásos megkeresésünkre érkezett APEH-válaszból kiderül, hogy az adóhatóság „a kinyomtatott és eladott belépők szigorú számadását” is kontrollálja a sportvállalkozások ellenőrzésekor. Ugyanakkor a létesítmények beléptetőrendszereinek adatai csak „kiegészítő információval szolgálnak a tényállás tisztázásához”. A hatóság a különböző újságcikkekben megjelent információkat nem használja fel.

Akárhonnan is nézzük: hogy lyuk van a rendszerben, az biztos.

Vincze András, a Nemzeti Sport labdarúgórovat-vezetője szerint a nézőszámokat több helyütt is kénytelenek „hagyományos” módon megtippelni, azaz úgy, hogy a stadion befogadóképességét összevetik a lelátón elhelyezkedő szurkolók vélelmezhető számával. Akadnak olyan klubok is, amelyek a mérkőzés alatt maguk tájékoztatják a tudósítót, ugyanakkor a lap ebben az esetben sem mehet halálbiztosra: megesett már, hogy a közölt adatok – szétnézve a tribünön – kissé „kerekebbnek” tetszettek...

„Öszszességében nehéz a pontos számokat megadni. Hogy mást ne mondjak, van olyan csapat, amely akkor is hozzácsapja a nézőszámhoz a bérleteseit, ha azoknak csak a fele vagy a harmada látogatott ki az adott mérkőzésre” – említ egy okot Vincze, hozzátéve: e metódus a bevételek rögzítése szempontjából nem kifogásolható, lévén, hogy a bérletes egy egész szezonra váltotta meg a belépőjét, így „összegszerűen” akkor is ott van a meccsen, ha éppenséggel nincs. Ambrus Gábor, az MTI sportszerkesztőségének vezetője hasonló mérési „modellről” beszélt:

„A legegyszerűbb nyilván az lenne, ha valamennyi pályán pontos adathoz juthatnánk, de ez – noha mind több sporttelepen tájékoztatják az újságírókat a nézőszámról – egyelőre nincs így. Azokban a stadionokban, ahol tudósítóinkat tájékoztatják a látogatottságról, a kapott adatokat használjuk, már csak azért is, mert azok ellenőrzésére nincs módunk. Ezzel együtt megesett, hogy kollégám nekiállt megszámolni az érdeklődőket, igaz, az ominózus mérkőzés összesen 80 szurkolót vonzott...” Egyebekben a távirati iroda is csak tippel, s beszámolói – Ambrus szerint – a többi orgánum közléseihez képest plusz-mínusz ötszáz fős eltérést mutatnak.