Ami biztos: Huszti Szabolcs malomkövet dobott a magyar futball pocsolyájába. Hogy a mód, a tónus megfelelő-e, abba itt nem mennék bele; azzal a Szentpéterváron állomásozó futballistának kell elszámolnia, főként pályatársai előtt, habár néhány – világlátott – válogatottbeli kolléga már most jelezte: mélyen egyetért a középpályás nyílt levelében megfogalmazottakkal. Igen, a megállapítások többségével nehéz volna vitatkozni, még ha kétségkívül szembe is mennek a trenddel, s afféle önmaguktól szétterülő kaszinótojásokként mázolták össze a hazai futballélet szereplőire is érvényes Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot. Az utóbbi időben Overdoseként száguldó, egyszeri és megismételhetetlen csodaként kellett tekinteni a labdarúgósportunkra, noha természetesen ilyen rövid idő alatt sem lett (lehet) minden szebb és jobb.

Hiába sulykoljuk a két-három évtizedes közhelyparádét, hogy a válogatott biztató jeleket mutatott. Hiába mintaklubozunk s éljendoktorozunk, amikor a valóság ennél legalábbis árnyaltabb. Nagyjából valóban a hülyítés megy, amennyiben bizakodásra tényleg nincs alapos ok: a hazai (klub)futballban teremtett „hatalmi centrum” sem hozott fordulatot, ellenben a jelek szerint a nemzeti csapatig nyúlva érvényesíti érdekeit. Az általános futballmiliő sem javult, az továbbra is túlérzékeny, urambátyámos, egyénfüggő, szövegközpontú; s akkor még nem beszéltünk az eredményekről, amelyek – mondjuk –Szlovákiá ban folyamatosan jönnek, nálunk meg sohasem.

Huszti persze most „a nép ellensége”.

Noha a labdarúgó viselkedése akár jogos indulatokat is kiválthat – válogatott játékostól okkal várható el a tisztelet és az alázat –, abban azért feltehetően meg lehet állapodni: fontos és megközelítőleg pontos, szociológiai szempontból is figyelemre méltó állapotrajzot skiccelt Huszti Szabolcs.

Hiszen ki vitatná, hogy az legalábbis sajátos: most is ugyanaz a szakember áll a futballélet központjában, aki különféle beosztásokban és az azok mellé rendelt erőforrásokkal már három évtizede meghatározó szereplő ugyanott, s aki újra a politikai elit egyetértésével, mi több, támogatásával tölt be kulcspozíciót, holott az eredményeket tekintve erős restanciája van. Miként az sem képezheti vita tárgyát, hogy a válogatott – még ha a szövetségi kapitány és stábja mestere is a közösségformálásnak, a külső körülmények kiiktatásának – aligha függetlenítheti magát az aktuális érdekektől és a helyenként tudatosan generált hurráhangulattól. Ugyanakkor a stockholmi öltözőben lelkesítő beszédet tartó kormányfő és az ő sűrűn látogatott klubcsapatához tartozó érdekkör sem tudja másnak láttatni a helyzetet, mint ami.

A nagyfater ősrégi Ladájáról is hiá ba szajkózzuk, hogy gyönyörű piros, ha speciel az istennek se indul el.