Szimának oka volt ilyet mondani. Klubja ugyanis évi 800 millió forintból gazdálkodik, miközben a világ ez idő szerinti labdarúgópiacán 15–20 millió euróért lehet egy nemzetközi klasszisú futballistát vásárolni. Ez pedig mai árfolyamon több mint négy-, illetve öt és fél milliárd forint. Ez még a magyar államháztartásban sem jelentéktelen összeg. A Debrecen ereje pillanatnyilag legfeljebb arra elegendő, hogy ennek az összegnek a 2-3 százalékát költse játékosvásárlásra; látható, milyen minőséget kap érte.

Akármennyire sportbarát is az Orbán-kormány – amiben nincs okunk kételkedni –, teljességgel kizárt, hogy ezen az állapoton alapvetően változtatni tudna. Ilyenformán nem vagyok képes értelmezni azt a miniszterelnöki kijelentést, hogy lesz még Magyarországon olyan korosztály, amely bennünket „a futballvilág csúcsaira” repít.

Valamikor talán lesz, de hogy a dolgok pillanatnyi állapota szerint „a futballvilág csúcsain” olyan klubok tanyáznak, amelyeknek a szó szoros értelmében semmi sem drága, az bizonyos. Az ukrán határtól a La Manche csatornáig, a sarkkörtől az Adriaitengerig nincs és nem is lesz egy darabig egyetlen olyan futballklub se, amelyik belátható időn belül a vezető angol, spanyol, olasz, német és talán francia klubokkal egybemérhető anyagi erőt volna képes felmutatni. Lehet ugyan, hogy az árak – a bankárok bónuszaihoz hasonlóan – elszabadultak, de határozott érzésem, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek és egyre versenyképtelenebbek lesznek. Jellemző talán, hogy a világ legnagyobb futballista-exportőrei – elsősorban a brazil, argentin és portugál klubok, de újabban, meglepő módon, a délszlávok is – képtelenek nagy tehetségeiket otthon tartani és megfizetni.

A nemzeti válogatottak ügye kétségkívül más. Sok eladott „idegenlégiós” és néhány otthon játszó futballista keverékéből olykor összejön egy-egy, hozzánk hasonlóan kis vagy/és szegényebb országban egy kiváló nemzeti tizenegy (a nem is olyan rég még Európa-bajnok Görögország esete emellett szól); ideig-óráig tündököl a román, a lengyel, a szlovén vagy a szlovák válogatott, de ami „ a futballvilág csúcsait” illeti, a tendencia itt is az, hogy e csúcsokat rendre csak azok közelítik meg, ahol a nemzeti bajnokságban tömegnyi klasszis játszik, vagy ahol kiemelkedően erős a játékosexport. Magyarország egyik szempontból sem jön szóba és egy darabig nem is fog. Sőt az előzőekből adódóan azt is megjósolhatom, hogy – ellentétben azzal, amit Orbánnal együtt valóban soksok magyar szeretne – ha feltűnik nálunk egy „igazinak” gondolt , de még messze nem klasszis tehetség, arra nyomban le fognak csapni a játékosvásárlók. És tesznek neki (vagy az ügynökének) egy olyan ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani. Még mielőtt az illető komoly gyökeret verne az NB I-ben vagy a nemzeti válogatottban.