Ennél kevesebb sikert, szám szerint egyet még pályafutása elején, 2001-ben volt képes felmutatni, azóta a 2002-es produkciója (3) a mélypont. Igaz, tavaly és tavalyelőtt sem brillírozott (4-4), messze elmaradva 2006-os rekordjától (12). Igaz, akkor világelső volt, most pedig már annak is örülhet, hogy visszaelőzte Novak Djokovicsot a második helyen; az első pozíció pillanatnyilag nincs látótávolságon belül.

A két, esztendőközepi Grand Slam-versenyen, a Roland Garroson ésWimbledonban az elődöntőig sem jutott el – különösen ez utóbbi helyszínen érte fájdalmas kudarc –, a hitbizománynak számító hallei füves tornán pedig a döntőben kapott jókora pofont a szinte már nem is jegyzett Lleyton Hewitt-tól. Ilyen mélyrepülés után minden apró sikerélményre szüksége van egy sportolónak – még a Federer-kaliberűnek is –, márpedig Masters-versenyt nyerni nem akármilyen teljesítmény; még Federertől sem.

Ez volt a svájci 90. tornadöntője, egyúttal a 63. elsősége. Égető szüksége volt már egy nagy győzelemre, különösen egy héttel a US Open rajtja előtt. Mind ismeretes, zsinórban aratott öt diadala után tavaly elbukta a New York-i finálét Juan Martin Del Potro ellenében, vagyis a „hazai pályának” számító Wimbledon után másik kedvenc versenyén is kapitulálni kényszerült. Aztán az Australian Open megnyerésével vigasztalódott, majd következett a már említett mélyrepülés.

A cincinnati siker jókor jött, ám hiba lenne túlértékelni. Az egyik ellenfele nem állt ki ellene, egy másik meccs közben feladta, majd a ciprusi Bagdatisz megtette azt a szívességet, hogy kiejtette Rafael Nadalt. Top tízes teniszező csak egy (a hatodik Davigyenko) akadt az útjába, a döntőt pedig az amerikai kemény pályákon rendre eredményes, ám mégis csak szerény 36. Mardy Fishsel játszotta.

„Roger minden idők legnagyobb teniszezője” – bókolt a mérkőzés után az amerikai. Ezt eddig is tudtuk; Federernek most azt kell bizonyítania, hogy még mindig rettegett ellenfele az élmezőnynek.

Nem lehet leírni