Tizenhárom érmet nyertek az úszók a Margit-szigeti „vizes” Eb-n, ebből hat volt az arany; legutóbb tizenhét éve, Sheffieldben sikerült hasonló eredményt produkálni. Miután az úszás a szakmai terminológia szerint alapsport, az elismeréssel semmi ok fukarkodni. Még akkor sem, ha a teljes és valós képhez hozzátartozik: a 2008-as pekingi olimpián a tizenhat férfi számból egyet, míg a tizenöt nőiből hatot nyert csak európai versenyző.

Semmi kétség, a közönséget megbabonázta az a hét nap, amit vagy az uszoda tribünjén, vagy a tévé képernyője előtt töltött. Magam hét közben hozzávetőleg harminc telefont kaptam, tudnék-e jegyet szerezni valamiképp az aktuális döntőkre, s ismerőseim rendre arról is tájékoztattak, miképpen szervezik át életüket azért, hogy hazaérjenek a finálék kezdetére. Hosszú Katinka, Cseh László, Gyurta Dániel, na meg a női gyorsváltó virított a kirakatban, de az ő győzelmeiknél is fontosabb és meggyőzőbb erejű volt a jó néhány további érem, helyezés, egyéni és országos csúcsjavítás. Azt jelezte, hogy elmúltak azok az idők, amelyeket elsősorban a legendás Széchy Tamás neve fémjelzett: már nem csak egy-két versenyző jelenti a sportágat, már nem csupán a fővárosból kerülnek ki a legjobbak, már vitán felül áll, hogy létezik a klasszikus értelemben vett úszósport.

Igazi dzsemborihangulat jellemezte a szigeti napokat, amihez persze hozzájárulhatott, hogy a kontinens talán legromantikusabb környezetű uszodájában rendezték a versenyeket, és mindenekelőtt az, hogy tartósan volt kikért szurkolni. A „magyar lélek” kifejezéstől olykor jó okkal borsódzik a hát, ezúttal azonban megkerülhetetlen utalni rá: ez most minden lelátói rezdülésből sugárzott. Hogy a nagy nemzeti córesz közepette is akadnak olyanok, akik a hajnali tréningek kínjai után a határokon átlépve is meg tudják mutatni magukat, és amikor ott feszítenek az emelvény tetején, kicsit mindenki úgy érzi, azt érezheti: megcsinálta, tehát megcsináltuk.

Hogy ez önámítás-e vagy egyszerűen természetes sikeréhség, az édes mindegy. Az ihletett pillanatokat nem kell magyarázni, vagy ahogyan Drazen Petrovic, a horvát kosárlabdázás fiatalon elhunyt extraklasszisa fogalmazott: „Az elvégzett munka számít, semmi más. A többi csak mese”.