Annak fényében különösképpen mellbevágó az adat, hogy az olimpiai aranyakat futószalagon szállító vízilabda mecscsei is a halmaz részei. A „családi körként” jellemezhető közönség, persze, képtelen eltartani az érintett szakágakat. Ahogy Muszbek fogalmaz: „A sportágak többsége nem működtethető üzleti alapon.” Ennek ellenére Magyarországon 29 000 versenyző kap pénzt azért, mert sportol, ami a közgazdász szerint egyenesen nonszensz, hiszen egy profi alapvető ismérve, hogy üzletszerűen, nagy nyilvánosság előtt szórakoztat. Néhány szakág megméretésein a részvevőkön, a trénereken, a rokonokon és a barátokon kívül az égvilágon senki sem jelenik meg: a termék eladhatatlan.

„Képtelenség, hogy bizonyos szakágak szponzorok nélkül működjenek”

A televízió nem fizet a közvetítési jogokért, mert olyan tartalmat nem enged a képernyőre, amelyet senki sem néz. A hirdetők is messze elkerülik az adott szakágakat: nincs kinek reklámozni... Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Magyarországon mindösszesen 285 000 igazolt sportolót (ebből 110 000 a futballista...) tartanak számon, azaz majd minden tizedik versenyző rendszeres juttatásban részesül. (Más országokban 1-3 százalék az arány.)

Muszbek szerint a magyar versenysportnak legföljebb 4000 sportolót szabadna eltartania. Fizetést kapnának a labdarúgás, a jégkorong, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda első két osztályában részt vevő sportolók, továbbá szakáganként húszan-negyvenen.

Muszbek szerint egyszerűen képtelenség, hogy az állam elvárja bizonyos szakágaktól, üzleti alapon, befektetők és szponzorok segítségével működjenek, miközben csak négyévente, az olimpia idején kerülnek reflektorfénybe. „A Barátok közt szünetében reklámozó cég néhány millió forintért több mint egymillió fogyasztót ér el; kinek hirdessen bármelyik vállalat egy száz érdeklődőt felmutató cselgáncsversenyen?” – szól a költői kérdés.

Az egyesületnek nincs bevétele, így nem is engedheti meg magának, hogy ingyen nyújtson szolgáltatást az amatőröknek. A sportolók döntő többsége ugyanis saját szórakoztatására vagy egészsége megőrzéséért mozog, nem azért, mert tevékenysége drukkert vonz és profi tot termel. Muszbek úgy véli: olyan finanszírozási modellre van szükség, amelynek nyomán minden érintett részt vállal a költségekből.

A közgazdász elképzelése szerint az állam magára vállalná a sportlétesítmények fejlesztését és karbantartását, mert az egyletek ezt a terhet nem bírják el. Becslése szerint a lépés 80–120 milliárd forintot kóstálna. „Első ránézésre gigantikus az összeg, ám nem árt megjegyezni, hogy a futball-Eb-pályázat 120 milliárdot irányzott elő stadionokra” – mutat rá Muszbek. A sportegyesületek működtetésében, azaz a versenyzők képzésében részt vállalna a sportoló, az önkormányzat, valamint az állam is. „Nincs más lehetőség: pénzbe kerül a sportegészségügyi háttér biztosítása, a képzés, a tréner...” A szakember szerint a sportolónak reálisan havi 17 ezer forint tagdíjat kellene fizetnie, a képzés költségeinek másik két harmada az önkormányzatokra és az államra maradna. Felvetésünkre, amely szerint egy ilyen döntés oda vezethet, hogy a szegény gyerekek még a klubok környékére sem jutnak el, így felel: „A probléma orvoslására alapítványokat kellene létrehozni, amelyek a szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok költségeit átvállalják. Ugyancsak segíthetnek a mecénások, de esetleg befektetők is, akik később profi tálhatnak a sikeressé váló versenyzőből.” Labdajátékokban 14 éves korig, egyéb szakágakban 18 éves korig járna a „közpénz”, akkorra eldől, hogy a versenyző érdemes-e a profi státuszra vagy sem. Ha igen, akkor kiszámítható életpálya áll előtte megfelelő fizetéssel. Ha nem, akkor amatőr lesz, akinek fizetnie kell a költségeket, ha sportolni akar. Ebben a modellben 40 milliárdot emésztene fel a komplett utánpótlás finanszírozása.

„Az államnak mindösszesen 160 milliárdot kellene a sportra költenie. Ráadásul a politikusok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a testkultúra intézményrendszerének működtetése már most 100-110 milliárdot emészt fel. Ha valóban így van, akkor túlságosan sok pluszforrásra már nincs is szükség...” – érvel Muszbek.

Meglehet, a szakember terve utópisztikusnak tetszik, ám okosabbat mi sem tudunk.