Márpedig a nyakalás és a lárma szempontjából egyaránt lényegtelen az eredmény, hiszen a Nationalelf hívei bánatukban ugyanúgy tudnak inni, mint örömükben, míg a vereségnek csak eleinte van csendesítő hatása: néhány „leküldés” után mind kevésbé működik a kontroll...

Lám-lám, megint mi nyertünk... Fernando Torres vigasztalja Lahmot

Annál nagyobb ellenőrzést tartott a pálya és a német csapat fölött a spanyol válogatott. Jóllehet csupán egy góllal nyertek az ibériaiak, a különbség a játékban sokkal nagyobb volt, pedig az előzmények korántsem ezt ígérték. A német válogatott vb-meccsen – szerda estig – nem vesztett a spanyol együttes ellen, az 1982-es tornán még Madridban is győzött ellene. Ráadásul Joachim Löw megújította csapata futballját, s a széles körben kellemes meglepetést keltő garnitúrától sokan várták, hogy ugyanolyan offenzív, kombinatív és találékony lesz, amilyen például az argentinok ellen volt. Hasonló kimenetelre persze senki nem gondolt, de a sima elődöntőnél szorosabb mérkőzésre számított szinte mindenki. Ám Vicente del Bosque nemzetközi nagymester „kisakkozta” kihívóját, Löwöt; úgy vezette „bábuit”, ahogyan Fischer annak idején, a Szpasszkij elleni páros mérkőzés alkalmával...

Ezzel többszörösen is különleges lehetőséghez juttatta játékosait, ha nem a játékosok juttatták őt ahhoz, hiszen az edzők sokszor mondják (és ez nagyrészt igaz is): a csapat emeli fel vagy ejti el a trénert. Az igazi unikum az, hogy Spanyolország válogatottja a labdarúgás történetében először játszhat vb-döntőt. Világhírű futballisták a dél-európai országban mindig is voltak, ám a nemzeti együttes még csak megközelíteni sem tudta a Real Madrid és a Barcelona dicsőségét. A spanyol csapat még akkor is kiesett a csoportmérkőzések után, amikor (1966-ban) Európa-bajnoki címvédőként lépett pályára, és akkor is csak a negyeddöntőig vitte a vb-n, amikor az előző Eb ezüstérmeseként szerepelt a dánok ellen csodát tevő, négy gólt szerző Butraguenóval. Most viszont a futballtörténet második együttese lehet, amely az Eb-aranyérem után a vb-elsőséget is elhódítja; az eddigi egyetlen ilyen gárda az 1972-es kontinens-, valamint az 1974-es világtalálkozót megnyerő nyugatnémet válogatott volt. (Fordítva is egyszer történt hasonló: a franciák 1998-ban lettek világbajnokok, majd 2000-ben – tizenhat év múltán másodszor – az öreg földrész legjobbjai.) Del Bosque „fiai” a spanyol válogatottat illetően lekörözték még Di Stefanót, Gentót, Puskást, Santamariát, Suarezt és sokan másokat, egyúttal a maguk részéről helyreállították a világ jelenlegi legnevesebb futballistáinak megtépázott tekintélyét. A labdarúgók pénzügyi értékét ugyan nem csupán a játéktudás szabja meg ma, ennélfogva az eurós rangsor nem feltétlenül fokmérő, ám a spanyolok bejutásával immár hét döntőse is van annak a körnek, amelybe a földkerekség húsz, fizetőeszközileg a legtöbbre taksált játékosa tartozik. Hogy menynyire ellentmondásosak a viszonyok, azt jelzi, hogy ha a német válogatott lett volna finalisták egyike, akkor vasárnap mindössze két futballista – a holland Robben és Sneijder – képviselné a „dohányban” mért elitet. Így viszont Xavi, Iniesta, David Villa és esetleg Fernando Torres meg Fabregas is ott lesz a legdrágábbak

közül, ám jellemző, hogy Fernando Torres cserecsatárrá fokozta le magát a vb-n, Fabregas pedig egyáltalán nem szerepel a spanyolok kezdő tizenegyében. (Igaz, itt valóban nagy a konkurencia.) A többi „ász” jó része csődöt mondott Cristiano Ronaldótól Rooney-ig, Lampardtól Eto’óig, Riberytől Drogbáig. Messit menti, hogy – bár ezúttal sem vált vezéregyéniséggé az argentin válogatottban – igazán nem játszott roszszul, és az angol Gerrardnak, valamint Kakának is akadtak jó pillanatai, noha a brazil klasszis játékán érződött, hogy a középpályás mégsem heverte ki teljesen hosszú tavaszi sérülését. A modern kor meganynyi sztárja ezzel együtt súlyos csalódást keltett, és szavakban alighanem „újrajátsszák” a klubfutball–válogatott labdarúgás meccset, amely a jelen labdarúgásának talán legnagyobb dilemmája.

A hollandok és a spanyolok persze most nem foglalkoznak a gondokkal – nekik aztán mi bajuk lenne életük nagy napja előtt? –, futball-Európa meg ártatlanul körbenéz, és aztmondja: hol itt a probléma? A johannesburgi döntőt kontinensünk két csapata vívja, s ilyesmi még nem fordult elő az öreg földrészen kívül rendezett világbajnokságokon. Miként az sem, hogy európai együttes nyert volna bárhol „odaát”. Németország és Olaszország már kétszer (1986-ban és 2002-ben, illetve 1970-ben és 1994-ben), Csehszlovákia és Hollandia pedig egyszer-egyszer (1962-ben, illetve 1978-ban) közel volt a távoli aranyhoz, de elnyerni azt a messzi tájakon nem tudta. Ennek most vége, azaz Afrika ebben a tekintetben is az első. Értsd: ahogyan a rendezésben. Mert a labdarúgást illetően...

Jelzem, házigazdai minőségében is sok fejtörést okozott a vb helyszíne, a turizmusra szakosodott Durbant például látszólag váratlanul érte az elődöntő körüli ostrom. Megannyi ember még éjjel egykor is ott tolongott az aréna környékén, mert forgalmi káosz alakult ki, s a helyzetet végül az oldotta meg, hogy a szurkolók egy része gyalog indult el szálláshelye felé. Mivel a hotelek többsége a tengerparton van, az azokban szobát foglalók húsz-harminc perc alatt elérhették céljukat „lábbusszal” – feltéve, hogy útközben nem keveredtek bele az éjszakai mulatságba –, ám azok, akik nem a beachen laknak, talán még most is a Moses Mabhida stadionnál rostokolnak. Félniük nem kell, e gyönyörű fekvésű városban módfelett barátságosak az emberek, a hangulat latinos.

Igaz, a németeknek épp ebből van elegük...