Narancssárga a világ
Ehhez, pontosabban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség gyakorlatához hadd fűzzem hozzá, hogy az akkreditáció nem jár együtt a belépővel: minden meccsre külön kell jelentkezni a FIFA médiacsatornáján. Aztán vagy elfogadják a kérelmet, vagy nem, ám a sajtóközpontban idáig az is dolgozhatott, aki a lelátóra nem mehetett fel. Durbanben ellenben útjára bocsátották a pórul jártat, és abban a forgalomban a szállodához visszakeveredni sem volt egy leányálom...
Áldom a szerencsémet, hogy engem eddig Dél-Afrikában csak egyszer ért elutasítás, a kiválasztott mérkőzések túlnyomó többségére megkaptam a jegyet, s mivel már csak a döntőre jelentkezem, az arány sokat nem romolhat. Magyarázatot ugyan nem találok erre, de olyan nagyon nem is keresek.
Annál inkább kutatnak a belépők után a hollandok.
Drukkereik itt vannak vagy tízezren, de sokan közülük csak a szurkolói zónák kivetítőin láthatják a találkozókat, és a helyzetet nehezíti, hogy Hollandiában – érthetően – utazási láz előzi meg a döntőt, jóllehet a legolcsóbb meccsjegy négyszáz, a legdrágább ezer euróba kerül (plusz a repülés és az itt-tartózkodás költsége). Két nemzetközi légitársaság próbál megbirkózni az irdatlan feladattal, ám immár jelentkezési stopot kellett hirdetnie, mivel csak 1250, de a legeslegjobb esetben is 2000 futballrajongót tud elszállítani Dél-Afrikába. A holland szövetség közben a FIFA-hoz fordult, hogy a szervezet további jegyeket juttasson a narancssárga mezes játékosok honfitársainak, ám nem tudni, van-e az igényeknek megfelelő tartalék a döntőre.
Magukról a holland labdarúgókról sem sokat tudni, mivel az után, hogy szerdára virradó éjjel egykor elrepültek Fokvárosból Johannesburgba, szövetségük vezetői sajnálkozva közzétették: a következő napot teljes csendben szeretné tölteni a csapat, azaz még a holland újságírók se zavarják az együttes nyugalmát. Frank de Boer, a szövetségi kapitány asszisztense, a korábbi 112-szeres válogatott védő ezt azzal indokolta, hogy „nem vagyunk még ott, ahova szeretnénk elérkezni, ezért a zajt a fokvárosi öltözőben hagytuk”. Ettől még nagy a felhajtás, a Sneijder, Robben kettőst „Dinamit duónak” nevezik errefelé, és Kuyt is azt nyilatkozta az Uruguay elleni 3-2 után: „Narancssárga a világ.” Kétségtelen, amikor a holland futballisták felnéznek majd vasárnap este a johannesburgi Soccer City stadionban, azt látják, hogy a határ a csillagos ég... Az „urukkal” vívott találkozójuk volt a huszonötödik mecscsük (sorozatban), amelyen veretlenek maradtak, s bár az elődöntőn jubiláltak, a széria következő darabjánál mi lehetne ünnepélyesebb? Ilyenkor kellene azt írni, hogy szövetségi kapitánysága második mérkőzésén, az ausztráloktól Eindhovenben elszenvedett 2-1 alkalmával Bert van Marwijk nem gondolta volna, micsoda felemelkedés következik, ám a mester már akkor is kijelentette: a cél a világbajnoki cím. Ilyesmit persze mások is mondtak, de a szavak hitelét a vb-szereplés adja meg, függetlenül attól, hogy a hollandok játékától nem feltétlenül kell elájulni. Az eredményüktől annál inkább, és nem számít, hogy mázli is kellett ehhez, mert mihez nincs szükség szerencsére?
Igaz, Sneijder és Fortuna szövetsége egészen különleges. A középpályás Dél-Afrikában ötgólos úgy, hogy Bloemfonteinben a jobbra tartó, nem túl veszedelmes labdáját a japán Kawashima kapus ügyetlenül a bal sarokba tenyerelte; Port Elizabethben a brazil FelipeMelo a saját hálójába fejelte a milánói holland beívelését, majd a FIFA az előkészítőt találta gólszerzőnek; míg Fokvárosban Sneijder lövése minimum egy uruguayi lábon irányt változtatva került a kapuba. Huszonöt meccs után persze butaság volna csupán a gondviselést emlegetni, ám azt sem mondanám, hogy Sneij der külön sorozata nem fontos, csak érdekes. Nagyon is lényeges momentumok voltak ezek, főként, ha figyelembe vesszük, hogy a narancssárgák a vb-n korántsem gyártották a dugókat, és minden találkozójukat egy gól különbséggel nyerték. Hollandiában a világbajnokság előtt azt prognosztizálták, hogy a támadójátékkal nem lesz baj, ám hátul problémák adódhatnak, aztán a dél-afrikai diadalokat mindenekelőtt az a védekezés alapozta meg, amely nem korlátozódik csupán a hátvédekre. Hat meccsen öt kapott gól: ez a kevés, nem a tizenkét „adott” a sok...
Tetemes viszont a hollandok vb-jövedelme, hiszen a FIFA már az eddigi szereplésért is csaknem 19 millió eurót utal át a holland szövetségnek, és a döntő győztese 24 milliót kaszszíroz. Hogy e pénzből menynyit kapnak a labdarúgók, arról még nincs döntés, de – mivel fejenként 300 ezer eurós jutalom is „kinéz” – minden futballista dél-afrikai keresménye szép nagy összeg lehet. Bár bizonyos vagyok benne, hogy valamennyien úgy vélik: a Világ Kupánál nincs sem szebb, sem értékesebb...
Ám nem maradnak szegények az uruguayiak sem, sőt még a dicsőségről sem kell lemondaniuk. Hétfőn Montevideóban úgy fogadják őket, mintha világbajnoki címet nyertek volna – noha még az sem dőlt el, hogy a harmadik vagy a negyedik helyen fejezik be a vb-t –, miután mostani teljesítményüket az 1924-es, majd az 1928-as olimpián győztes csapatéhoz hasonlítják. Mindkét tornán találkoztak a hollandokkal, és mindkétszer felülmúlták őket, ám fokvárosi produkciójuk – dél-amerikai méltatások szerint – „felért a hajdani győzelmekkel”. (Bár aligha van már ember Uruguayban, aki a régi sikereket átélte.) „Semmi baj, csak büszkeség és köszönet!” – mondta játékosainak Oscar Tabarez szakvezető, aki „az utóbbi negyven év legfontosabb uruguayi meccse” kapcsán csupán amiatt sajnálkozott, hogy az eltiltott Suarez után Forlant is elvesztette a csapat, mert a gólfelelős a második félidőben sérülten játszott, míg le nem cserélte a kapitány. A 2-3 dacára még Uruguay elnöke, a hetvenöt éves, korábbi gerillaharcos José Mujica is lelkendezett: „Ha még öt percig tart a meccs, fordítunk!”
A sportmérkőzések sajátossága azonban az, hogy – a záró sípszóhoz képest – egyik sem tart tovább egyetlen tizedmásodperccel sem...
