Aztán minden megy tovább úgy, ahogyan addig.

Július 6-a viszont nagy nap lehet az MLSZ életében: a szervezet egészét közröhej tárgyává tévő diktátumparádé (vagy elfogadjátok az összes feltételemet, vagy viszlát!) után olyan embert sikerült a vezetői székbe ültetni, aki nem csupán jelentős gazdasági-politikai-társadalmi potenciállal bír, hanem – miként azt bennfenntesek háttérbeszélgetések során megfogalmazták – valódi érdeklődéssel és elképesztő hévvel vitte végig a tárgyalásokat, már-már gyermeki kíváncsisággal igyekezett információt szerezni, s kiigazodni a „dzsungelben”.

Ellenben óvnék attól, hogy „na, Csányi úr érkeztével hátra lehet dőlni, ő és az emberei mindent rendbe tesznek”.

Nem ilyen egyszerű ez. Csányi Sándor megannyi vállalat tulajdonosaként, vezetőjeként –nemzetközi mércével is – működő rendszereket hozott létre, de ettől még nem csodatévő, miként meghökkentő öszszetételű elnöksége sem az.

Másként: hiába a nyilván több pénz, ha a labdarúgás utóbbi harminc-negyven évére jellemző „urambátyámos”, „jóskapistabácsis”, „mutyis” közeg nem mozdul vele.

Mondják: most már aztán mozdulni fog, mert mozdulnia kell, de vigyázat, a sportág életét egyelőre a mindent megmagyarázó, a publikumot hülyítő, okoskodó vezetőtípus határozza meg; ez még veszélyesebb, mint a „nincs pénz”, „nincs gyerek”, „nincs pálya” meg „gonosz a sajtó”.

Azt kell mondanom: eddig sem ezen múlt.

Ha ezen múlt volna, a kelet-közép-európai térség egyetlen nemzete sem érhetett volna el (viszonylagos) sikereket. Alkalmilag Szlovákiát, Szlovéniát, Szerbiát citálhatnánk. Szlovákiát speciel mindössze 5,7 millióan lakják, nincs ott nagyobb utánpótlás, több-jobb pálya, pláne magasabb fizetés, ellenben van ott alázatos, célirányos gondolkodás, erősebbnek minősített mentalitás, továbbá olyan sajtó, amely hulladékozza (legenyhébb jelző) a válogatottat az új-zélandiak elleni, a 93. percben döntetlenre „bukott” világbajnoki csoportmeccs után, hogy aztán a csapat – a pályán reagálva a kritikákra – az olaszokat legyőzve jusson tovább.

A magyar futball züllöttsége, amortizációja legfőképpen a fej alakította miliőből, mentalitásból fakad; a ’60-as években kezdődő, össznépi bundázásoktól a mind korszerűtlenebb tréningeken át a cselekvésképtelenségig több tényező játszott szerepet a leépülésben. Ezzel a közeggel kellene most valamit kezdeni, ennek a „fényesítőit” kellene rábírni, hogy ne fontoskodjanak, ne mutogassanak, hanem inkább dolgozzanak.

Csányi Sándor annál nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint most – ebben az eufórikus pillanatban – gondolná. Ha sikerrel jár, minimum királlyá koronázzák.

Ha nem, élete legnagyobb kudarca lesz.

De legalább középút nincs.