Dél-Afrikában reggel és este most olyan hideg van, mintha otthon december eleje lenne: a nap kezdetén a hőmérséklet három fok, a nap végén még annyi sem. Ennélfogva hétfőn a johannesburgi Ellis Park öszszes kiszolgálóhelyiségét – először a világbajnokságon – alaposan befűtötték, és csupán azért nem mondom, hogy képzelhetik, mit szóltak a kinti klímához az egymással találkozó brazil és chilei csapat tagjai, mert az Andok második legnagyobb hegye, az Ojos del Salado (Sós szemek) csaknem hétezer méter magasra emelkedik Chilében, és hát annál lejjebb is akadnak nem éppen trópusi éghajlatú vidékek.

Rosetti és az asszisztense: „Most mit tegyünk?”

Sós szemek ezúttal Mexikóban is vannak, ám a könnyek oka az, hogy Rosetti olasz játékvezető elvette a csúcsmászás lehetőségét a zöld mezesektől. „Minden világbajnokság egyforma. Vannak a nagyok, akiknek mindent szabad, és vannak a kicsik, akik kénytelenek asszisztálni ehhez” – fakadtak ki a kárvallottak az argentinoktól elszenvedett 3-1-es vereség és főként annak körülményei nyomán. Tevez ordító lesállását tényleg nehéz volt nem észrevenni a délamerikaiak első gólja előtt, és a helyzetet súlyosbítja, hogy ez a hirtelen támadt vakság már a második látásvesztés volt ugyanazon a napon.

Ráadásul a mexikóiak joggal emlegetik, hogy amíg ez nem következett be, addig az argentinok nem tudtak mit kezdeni velük, s kétségtelen: az első huszonöt percben az esélytelenek dirigáltak. (Sokkal jobban Rosettinél.) Dél-Afrika és a világ azonban kevesebbet foglalkozik a mexikóiak bánatával, mint a német–angol találkozón történtekkel. Hiába, annak a meccsnek mindkét részvevője a „hatalmasok” közé tartozik, habár...

Vizsgáljuk meg alaposan, mit ért el Anglia a világbajnokságon azóta, hogy – először és utoljára – aranyérmet nyert (egyáltalán nem mellesleg hazai pályán, széles körű nemzetközi feszültséget gerjesztve). A szigetországi vb-től számított negyvennégy évben az angol válogatott csak olyan csapatokat tudott felülmúlni az egyenes kieséses szakaszban, mint Paraguay, Belgium, Kamerun, Dánia, Ecuador, ellenben – különböző fázisokban – rendre alulmaradt a többszörös világbajnokokkal, a németekkel, az argentinokkal, a brazilokkal szemben. „Mi adtuk a világnak a futballt. Ám a világ elvette tőlünk, és negyven esztendeje makacsul nem adja vissza” – hangzik egy keserű brit megállapítás. Ez persze sem nem menti, sem nem magyarázza Larrionda uruguayi játékvezető döntését, mely szerint Lampard lövése, amely a felső lécről negyven centivel a kapuvonal mögé pattant, nem volt benn...

Az angol újságírók szerint nem ezen múlt a kiesés. Szerintem meg alighanem ezen. Magam is láttam: a németek az első fél órában – Joachim Löw kapitány üdítő munkásságának köszönhetően – szinte azt csinál az angolokkal, amit csak akar. Ám Neuer kapus tempótévesztése, valamint az azt követő Lampard-gól megint igazolta a futball gyakran tapasztalható bizonytalanságát, és éppen azért, mert a németek már úgy érezték, itt akár szórakozni is lehet, hallatlan fordulatot jelentett volna a 2-2.

Nem állítom, hogy a villámcsapáshoz hasonló hirtelenséggel bekövetkezett egál állás után Anglia megnyerte volna a mérkőzést, de annyit tudok: az a csapat, amelyik mulatni kezd, majd váratlanul rosszul jár, nem szokta ott folytatni, ahol előzőleg abbahagyta, a másik pedig általában „feltámad” a nem remélt egyenlítéstől...

Angol kollégáim előtt ezzel együtt megemelem a kalapomat, mert nem a bíráskodást, hanem a gyönge játékot tartják a kudarc előidézőjének. „Anglia négyből három rémes meccset produkált a vb-n, elfelejtett gólt szerezni, és futballistái úgy védekeztek, akár a bolondok” – írta egyikük. „Fabio Capello háromoroszlános garnitúrája legföljebb riadt cicásra hasonlított” – jelentette a másik. „A világbajnokság számunkra befejeződött; ami most kezdődik, az a szerencsétlenség” – összegzett a harmadik. S akadt, aki úgy vélte: „Itt az idő, menned kell, Fabio. Vidd magaddal a játékosaidat is!”

Mondom, magam megengedőbb lettem volna a britek helyében, noha tisztában vagyok vele: a Premier Liga csak odahaza nyeregben lévő, multimilliomos sztárjai sem tudtak szembemenni a szűnni nem akaró folyamattal, hogy a vb és az Eb nem Anglia műfaja. Nem a brit toplista, hanem egy magyar nóta ötlik az eszembe a búcsúzó britekről: „Hogyha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre...”

Larrionda közben elsüllyed a szégyentől. Amikor megnézte a találkozó videofelvételét, Lampard lövése után így kiáltott fel: „Te jóságos Isten!”

Némi szerencséje, hogy a „Fabigo!”-t emlegető angolok a saját bajaikkal, s nem vele foglalkoznak...

A németek pedig ünneplik fiatal csapatukat, amelynek átlagéletkora alig haladja meg a huszonöt évet. „Ifjak, imádunk benneteket!” – lelkendeznek, és mámorukban a huszonegy éves Thomas Müllert már Gerd Müllerhez hasonlítják. „A legnagyobb tisztelet illeti meg – mondják az utódról –, mert egyáltalán nem forrófejű, sőt a kapu előtt egyenesen jéghideg.” Még Löw is áradozott róla: „Hihetetlen kvalitásai vannak.” Podolski viszont a csapatot méltatta: „Együtt vagyunk. És együtt leszünk a következő három mérkőzésen is.”

Az bizony jól jönne Európának. Mert a világbajnokságok történetében idáig egyszer sem fordult elő, hogy az öreg földrész mindössze három csapattal képviseltette magát a legjobb nyolc között. A csúcs az 1934-es tarolás volt – akkor a negyeddöntő valamennyi részvevőjét kontinensünk adta –, de nem sokkal maradt el ettől 1958 és 1994 (7–7), továbbá 1938, 1954, 1962, 1974, 1990, 1998, 2006 (6–6) sem. Az eddigi negatív „Európa-rekordot” 1970-ben és 2002-ben (4–4) jegyezték fel, és most csupán az a kérdés, hogy Németország és Hollandia után Portugália vagy Spanyolország lesz-e a harmadik reprezentáns.

A dél-afrikai hatóságok két idegennel is messzemenően „beérték”. A zimbabwei határon letartóztattak egy párost, melynek tagjai állítólag azt akarták demonstrálni, hogy mennyire kijátszhatók a vb alatti biztonsági intézkedések. Az elfogottak valóban különleges utat tettek meg, amíg ideértek: Szaúd-Arábiából Tanzániába érkeztek, ahol – ahogyan errefelé kommentálták: „fondorlatos módon” – kenyai útlevelet szereztek. Mindezt talán nehezebb volt véghez vinni, mint elnyerni a világbajnoki címet. Ám a dél-afrikai határőrök nem hibáztak.

A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség szerint Larrionda sem. Mármint, ha hiszünk a Mail & Heraldnak.

A johannesburgi lap hétfő reggeli főcíme ez volt: „A FIFA nem vesz tudomást a bloemfonteini baklövésről”...

Ez lesz ma

Nyolcaddöntő. Paraguay–Japán, Pretoria, 16. Jv.: De Bleeckere (belga). Spanyolország–Portugália, Fokváros, 20.30. Jv.: Baldassi (argentin).