Rendőrautók százai és helikopterek tucatjai cirkáltak a Royal Bafokeng stadion környékén; a kocsival érkezőket külön útra, majd valóságos szabadtéri műhelybe terelték, ahol a járműveket szerelőpultra állították, és elektronikus berendezésekkel, valamint kiképzett emberekkel és kutyákkal a legtüzetesebben átvizsgálták; közben az utasokat kiszállították, és csak a sofőr maradhatott minden egyes autóban.

A procedúra kocsinként vagy fél óráig tartott; képzelhetik, micsoda torlódás és háborgás volt az aréna közelében... De dühönghetett bárhogyan bárki, úgy szerelték le, mint a legkiválóbb védők a legügyetlenebb csatárt. Majd, amikor már minden papírt kitöltöttek – az alapos mustra közben ugyanis még az édesanyja vasárnapi főztjéről is kifaggatták a vezetőt –, minden egyes autót rendőrmotoros vezetett a parkolóba.

Kétszer tizenöt perces hoszszabbítás már a találkozó előtt... Az amerikai szurkolóknak nem érte meg ennyi kényelmetlenségnek kitenni magukat: némelyikük egyenesen zokogott a vereség után. Afrika viszont ünnepel, mivel a fekete kontinens eddigi fekete mérlegét sikerült némiképp feljavítani, sőt Ghána csapata a harmadik együttes erről a földrészről, amely a legjobb nyolc közé került a világbajnokságon. (Az elődök: az 1990-es kameruni és a 2002-es szenegáli válogatott.) A győztesek gesztust is tettek, mert egyre-másra hangsúlyozták: „Nem csupán Ghánáért, egész Afrikáért harcoltunk.”

A siker a FIFA vezérkarának is jól jött, mivel összeomlani látszott Sepp Blatter elnök Afrika-felemelési terve. Algéria, Dél-Afrika, Elefántcsontpart, Kamerun, Nigéria már a csoportmérkőzések befejeztével kiesett, és a nemzetközi szövetségben – továbbá mindenütt, ahol máig nem értik, miként kaphatta meg Dél-Afrika a rendezés jogát – felerősödtek azok a hangok, melyek szerint túl sok az öt hely Afrikának a vb mezőnyében. (Most a helyszín miatt léphetett pályára hat csapat.) Ez a „meccs” nincs még lefutva, s bár Blatter nem győzi dicsérni a házigazdát – s vele saját ötletét a vendéglátói joggal kapcsolatban –, a sokakat frusztráló választás nyomán még megannyi kellemetlensége lehet, akár a FIFA-n belül is...

A szlovákok viszont imádják Dél-Afrikát, mert itt kerültek fel igazán a futball térképére. Sőt, nemcsak arra. Maguk mondják: „A világ végre tudja, hogy van és hol van Szlovákia. A labdarúgás alighanem a legjobb út az ország megismertetéséhez.” Egy másik vélemény, ugyancsak tőlük: „Most már úgy emlegetnek bennünket, hogy ők azok, akik legyőzték és kiejtették Itáliát.” Valóban, mindenütt a címoldalakra kerültek, s noha Vladimir Weiss szövetségi kapitány haragban van a szlovák sajtó képviselőivel, szálláshelyüknél naponta ötven külföldi riporter köröz (rendszerint hiába).

Játékosaik azonban egyáltalán nem elfogódottak, jóllehet korántsem vették fel a nagy mellényt. Csupán azt az érthető választ adják a sztereotip kérdésre, hogy nem tartanak-e a hollandoktól: „Ha a címvédőt felülmúltuk, akkor miért kellene félnünk a narancssárgáktól?” A hétfő délutáni találkozó előtt az esélyek azért korántsem azonosak, de hát az azúrkékek is toronymagas favoritok voltak a velünk szomszédos ország – nem túlzás – történeti 3-2-jét megelőzően...

Ha újabb szenzáció születne, akkor nem Robbennel robbanna a bomba, mivel a szélső valószínűleg ezúttal sem kap helyet a „tulipános” kezdő tizenegyben, de a vb-n eddig százszázalékos hollandok számára hallatlan megnyugvást kölcsönöz, hogy igazi formájukat még egyszer sem kellett kijátszaniuk, és a „szlovák” meccs előtt is úgy vannak: nekik minden bizonnyal a brazilok elleni negyeddöntővel kezdődik a világbajnokság.

Feltéve, hogy a legjobb nyolc között a sárgák és a narancssárgák találkoznak.

Igaz, a brazil továbbjutásban ugyanúgy nem kételkedik senki, mint a hollandban. Mármint a chileieken kívül. Hazájukban egyenesen „fenomenálisnak” nevezik a vörös mezes csapatot, és Harold Mayne-Nicholls, a chilei szövetség elnöke is mámorosan mondta: „Ha a játékvezető nem fújja el a spanyolok elleni meccsünket, akkor az a világ legjobb mérkőzése lett volna. Az első huszonöt perc így is a legragyogóbb volt, amit valaha láttam.”

Marcelo Bielsa, a chileiek argentin szövetségi kapitánya szintén emelkedetten beszélt együtteséről: „Nem vagyunk vert sereg”, viszont sietett leszögezni: „A brazilokban minden megvan, ami korábban is jellemezte őket, de most fizikailag erősek és agresszívek is.” Ivan Zamorano, az örökös chilei ideál hasonlóképpen nyilatkozott az ellenfélről: „Ez legalább olyan kiváló brazil csapat, mint az 1998-as, amely ellen a vb-n játszottam. A védekezése príma; annál már csak a csatárjátéka jobb. Az egyetlen reális reményünk az, hogy ezen a világbajnokságon már többször kiderült: nincs meglephetetlen együttes. Kérdezzék csak meg a franciákat vagy az olaszokat...”

A brazilok ellenben derűsebbek, mint valaha, és nem érdekli őket, hogy honfitársaik sorra kritizálják őket, leginkább a játékosság hiányát, valamint azt felróva, hogy „a középpályáról hiányzik az agy”. Robinho, aki egy vb-selejtező után a következő szöveget írta a santiagói öltöző falára: „Tiszteljétek a világ legjobb csapatát”, most azt üzente az ellenfélnek, hogy „vigyázzatok, vörösök!” A csatár a Dunga-éra alatt négy meccsen hat gólt szerzett a chileiek ellen, de még ennél is szebben mutat brazil szempontból, hogy Chile 2000 óta egyszer sem győzte le a „szambaválogatottat”, s a két együttes legutóbbi öt találkozóján (5-0, 3-0, 6-1, 3-0, 4-2) huszonegy brazil és csak három chilei gól esett. Az örök mérleg hasonlóképpen lehengerlő: 46 győzelem, 12 döntetlen, 7 vereség. Ne legyen kétségük felőle, melyik fél vezet...

Afelől se, hogy benn volt-e Lampard lövése a 4-1-gyel véget ért Németország–Anglia nyolcaddöntőn, 2-1-es német vezetésnél. A felső lécről levágódó labda vagy negyven centivel a gólvonal mögött ért földet, ám Larrionda uruguayi játékvezető nem ítélt gólt. Negyvennégy évvel az után, hogy a svájci Dienst–Bahramov szovjet partjelző intése alapján – eldöntötte az angol–nyugatnémet vb-döntőt a londoni Wembleyben (4-2), a sors a bloemfonteini Free State stadionban viszszaadta a németeknek azt, amit 1966-ban elvett tőlük.

Amilyen szerencséje volt annak idején a harmadik brit gólt csak a bíró és a partjelző szerint elérő, kapufás Hurstnek Diensttel és Bahramovval – aki utóbb azzal magyarázta beintését, hogy a maga részéről bosszút állt Sztálingrádért –, olyan rosszul járt Lampard Larriondával meg az aszszisztens Espinozával. Ez persze korántsem ilyen egyszerű, a dél-amerikai játékvezető és segítője súlyos tévedését nem menti semmi, bár az uruguayiak felidézik, hogy honfitársaik „csak” annyira működtek minősíthetetlenül, mint az angol Finney hajdanán Sheffieldben, az NSZK–Uruguay mérkőzésen, amelyen Trochét és Silvát megmagyarázhatatlanul kiállította. Minden szál ’66-nál fut össze. De ki kárpótolja az angolokat 2010-ért?

Ugyanúgy senki, mint a németeket a máig élő londoni „merényletért”...

Korántsem együttérző hangulatban faggatták az angol újságírók Fabio Capellót a németek elleni mérkőzés után. Noha az olasz szakvezető nem győzte hangsúlyozni a játékvezető döntő tévedését, a brit riporterek inkább arról kérdezték: 1. Miért játszott az angol válogatott négy meccsből három találkozón oly gyengén a vb-n?; 2. Marad-e a hivatalában?

Capello csak az algériaiakkal vívott mérkőzést minősítette rossznak, míg a szerződéséről annyit mondott, hogy arról az angol szövetség elnöke dönt, ő maga nem lép vissza. A meg nem adott gólról rajta kívül más nem ejtett szót...

Ez lesz ma

Nyolcaddöntő
Hollandia–Szlovákia, Durban, 16. Jv.: Undiano (spanyol).
Brazília-Chile, Johannesburg, 20.30. Jv.: Webb (angol).

Csak Larrionda játékvezető és asszisztense nem látta, hogy a labda túljutott a gólvonalon