Ez a Soccer nem egy szakkör

2010-06-24

Ha a johannesburgi stadionok egyikét Soccer Citynek hívják, akkor Dél-Afrika most nyugodtan nevezhető Soccerlandnek. Először is: boldog a nép a franciák legyőzésétől, függetlenül attól, hogy a 2-1-gyel nem csupán a vesztes esett ki.

„Micsoda csapat!”; „Világklasszis színvonalon” –efféle címekkel jelentek meg szerdán az itteni lapok, bár volt, amelyik a diadalt „keserédesnek” tartotta.

A lakosság semmi esetre sem esett kétségbe. Errefelé, ha két-három ember összeverődik, már táncba kezd; hát még, ha többen gyűlnek egybe. Hiszik vagy sem, az egyenruhások is ropják, feltéve, hogy a főnökök nem eléggé éberek, de

– ahogyan látom – rájuk se hederítenek.

Az akkreditált személyek kontrollja hasonlóképpen „alapos”. Ehhez tudni kell, hogy a dél-afrikai időjárás komoly előkészületeket, elsőrendű csomagolástechnikát igényel. Délelőtt tíztől-tizenegytől nagyjából délután négyig kellemes tavasz van, utána azonban mindinkább támad a hideg évszak (elvégre ezen a tájon ilyenkor tél van), így a tudósítók bőrönddel érkeznek a mérkőzések színhelyére. A kofferben vastag pulóver, meleg szövetkabát vagy bélelt dzseki, esetleg jégeralsó lapul, de lehetne abban bármi, nem derülne ki, mit hordoz a riporter. Noha minimum nyolc ellenőrző ponton kell átjutni, senkit nem állítanak meg és vizsgálnak át, sőt széles mosollyal mutatják az őrök: tessék, csak nyugodtan...

Félreértés ne essék, egy pillanatig sem panaszkodom a fenn nem akadás miatt, sőt hálát adok a helyieknek, hogy nem kell nyolcszor kipakolnom a bőröndömet és a táskámat. A számítógép klaviatúrája helyett amúgy sem hurcolok Kalasnyikovot...

Csak csodálkozom.

Sőt a Soccer Citynél egyenesen leesett az állam.

Volt szerencsém megannyi sporttelepet látni a világon, ezzel együtt kijelenthetem: a johannesburgi létesítmény a legragyogóbbak egyike. Hasonló hatást legutóbb a csondzsui aréna tett rám 2002-ben: annak tartóhuzaljait a dél-koreai hárfa tizenkét húrjáról mintázták. Itt ilyesmi nincs –ez Afrika, nem Ázsia –, de az építmény, amely leginkább a mexikóvárosi Azték vagy a guadalajarai Jalisco stadionra emlékeztet, egészen egyszerűen gyönyörű. Kívülről nagyobb mozaikkockák borítják, belül pedig öt emelet boldogság lakozik (persze attól függően, hogy melyik csapatnak szurkol a drukker). A székek túlnyomó többsége sárga –csak a VIP-páholy szürkéskék, valamint a sajtószektor fehér –, s miközben az üdítő szín derűt kölcsönöz, a grandiózus remekműnek súlya van. A hozzá vezető út már kevésbé impozáns, mert egyrészt vörös földön kell ballagni a porban, másrészt ott, ahol időre elkészültek az infrastruktúra kiépítésével, repedeznek a járólapok. De hát az után, hogy Dél-Afrika búcsút is vett a világbajnokságtól meg nem is, a helyiek tudják: egyszerre minden nem sikerülhet...

Az olaszok már annak is örülnének, ha harmadszorra menne az, ami eddig nem ment. Pontosabban hatodszorra, merthogy az itáliai válogatott öt mecset játszott az idén, s még egyet sem nyert meg (Kamerun 0-0,Mexikó 1-2, Svájc 1-1, majd a világbajnokságon Paraguay 1-1, Új-Zéland 1-1). Szinte hihetetlenül rossz sorozat ez, még akkor is, ha mindenki tisztában van vele: az azúrkékek jelenlegi csapatában aktuális extraklasszis nincs, legföljebb olyan csillagok akadnak, akiket korábban jegyeztek a világklasszisok között. Cannavaro vagy a valószínűleg viszszatérő Pirlo csak szeretné, ha úgy emelkedne ki a védő-, illetve a középpályássorból, mint 2006-ban, a világbajnoki cím negyedszeri elhódítása alkalmával, Zambrotta meg tán nem is álmodhat erről. Az újak viszont csupán helyettesítik a régieket, de nem konkurálnak velük, ezzel együtt Szlovákiával szemben illene nem csütörtököt mondani.

Ha igaz.

Mert Új-Zéland sem tetszett veszélyesebb vetélytársnak, aztán...

A megcsappanó olasz reményeket leginkább az táplálhatja, hogy Marcello Lippi szövetségi kapitány alighanem erőt vesz magán, és nem az itáliai tradícióktól eltérő, hagyományos brit stílusú csatárpárost játszatja a kezdő tizenegyben, hanem beveti Pazzinit, valamint a Serie A gólkirályát, Di Natalét. Ezzel a tandemmel alighanem több az esély, de Olaszország a legjobb esetben is csak megkönynyebbül, ám aligha ünnepli azt, hogy az év derekán megszületik a squadra azzurra első győzelme. Noha újabban sokan idézik fel 1982-t, amikor a kék mezesek nagyon lassan bandukolva kezdték a világbajnokságot, majd aranyérmesek lettek, az összehasonlítás nem állja ki a próbát, hiszen hol van most ItáliánakScireája, Cabrinije, Antognonija, Contija, Pao lo Rossija? Daniele De Rossi esetleg vetekedhet Tardellivel, különben viszont... Buffon persze már Zoff örökébe lépett, de rá – gerinc sérve miatt – nem lehet számítani, és egyébként is régen rossz, ha csupán a kapusban kell bízni.

Az olaszok izgatottságátmás szempontból is meg lehet érteni. Ültem a johannesburgi sajtóközpontban a Németország–Ghána mérkőzés előtt, amikor a közelemben vagy húsz ember indiánüvöltéssel pattant fel a székéről. Angol kollégák voltak, és azért ujjongtak, mert a játékvezető lefújta a Port Elizabeth-i találkozót, azaz a szigetországi együttes kiszenvedte a „megváltó” 1-0-ás győzelmet Szlovénia ellen...

Nem mellesleg: ez csupán a csoport második helyét jelentette a hajdani „tanítómesterek” utódai számára.

Merthogy az Egyesült Államok–Algéria találkozó ráadásában megérkezett egy amerikai sztár, és az Atlantis (1968) óta nem volt ekkora Donovanvilágszám...