Darázsfuvola ezerrel
A hangulat príma, az idő kellemes. (Délelőtt tavasz van, a tél este jön.) A látogató kutatna a drill után – már, ha ilyesmit egyáltalán keresne bárki is –, ám nem érzékel semmiféle veszélyt. Rendőrt vagy katonát alig lát, igaz, alaposan körülnézni nem tud, mert hol van még Rustenburg! Megmondom pontosan: 182 kilométernyire. (Bár errefelé főként mérföldben számolnak.) Az autóútról a KFT együttes örökzöldje jut a vendég eszébe: majomkenyérfa, szavannák, fekete nők... Hiába, tizenhárom órás repülés után is nehéz elszakadni Magyarországtól. A látogató a kocsiban szintén hazagondol; amint bekapcsolja a helyi adót, azzal viccel magában, hogy hamarosan megszólal a „Rustenburg, rock, rock, Rustenburg Rádió...”
E városban kora délután szinte tombol a nyár: huszonöt fok a hőmérséklet, jóllehet a település 1500 méter magasan fekszik a tengerszint fölött. Ebben a klímában a mexikói és az uruguayi szurkolók otthon érzik magukat, igaz, a latin-amerikaiak kedve hűvösben sem lenne rosszabb, mint a verőfényben. A stadion körül megy a tánc és az ének, az arénán belül pedig megy minden, mint a karikacsapás. Nem a futballról, hanem a rendezésről beszélek: első benyomásaim alapján úgy működik a vb Dél-Afrikában, mint bárhol a világon. Talán nem ez a világbajnokságok Las Vegasa, de az itteniek nem is erre törnek: ők a nagy találkozó házigazdáiként beérik Sun Cityvel is, amely mindössze harminc kilométernyire van Rustenburgtól.
Azért – a KFT-nél maradva – nem mindenkit jellemez a siker, pénz, csillogás...
A franciák például megismételték 2002-es leszereplésüket. Nyolc esztendeje egyetlen gólt sem értek el a vb-n (Szenegál 0-1, Uruguay 0-0, Dánia 0-2), és a kék mezes nyeretlenek most is csupán anynyiban „javultak”, hogy Malouda szépített – már amennyire...
– Dél-Afrika ellen (1-2). Lehet a szégyent a blazírt és ellenszenves Raymond Domenechre kenni, ám 2002-ben Roger Lemerre volt a szövetségi kapitány. Akkor címvédőként, míg ezúttal az előző világbajnokság ezüstérmeseként blamálta magát az együttes, de ne vegyünk rá mérget, hogy legközelebb –a „sorminta” szerint – megint döntőt játszik...
Az angolok szálláshelyén szintén ki lehetne írni a bejárat fölé: „Vigyázat, nagyfeszültség!” A brit együttes eddig két szerény döntetlent ért el Dél-Afrikában, noha a torna előtt általános volt a vélemény, hogy – ha valamikor – most átlépi a saját árnyékát. Hosszú az az árnyék... S egyelőre Afrikában is feketéllik, olyannyira, hogy Fabio Capello, a gárda olasz szakvezetője – akitől azt remélték, hogy legalábbis 1990-et idézi fel a szigetországi garnitúrával – amilyen szikáran, olyan félreérthetetlenül közölte játékosaival: „Vb-re jöttünk, nem nyaralásra.” Bizony, immár húsz esztendeje annak az egyetlen világbajnokságnak, amelyen az angolok a legjobb négy közé jutottak hazájuktól távol, és a helyzet ezúttal is szorongató. Amennyiben szerdán a szlovénok ellen sem sikerül nyerni, úgy a brit csapat elköszön, nem csoda hát, ha Capello ideges,Wayne Rooney ideges,mindenki ideges... Az itáliai tréner arra is mérgesen reagált, hogy John Terry Joe Cole-t ajánlotta a kezdő tizenegybe, mert a védő javaslatát a következőképpen kommentálta: „Én vagyok a főnök, nem pedig Terry.”
Ugyanakkor a szlovénok egy csöppet sem izgatottak; illetőleg dehogynem azok, csak nem mutatják. A legújabb szlogenjük az: „Nem a méret a fontos!” Ezzel arra utalnak, hogy hazájuk mindössze kétmilliós kis ország, válogatottjuk jelenleg mégis csoportelső a hatalmasok előtt.
Akárcsak Ghána.
A vb helyszínén jelmondat volt az „Africa United”, ami annyit tett, hogy Dél-Afrika nem csupán saját csapatáért, hanem az egész földrészért szorít. Ám a fekete kontinens képviselői egyre másra kudarcot vallottak, kivéve Ghánát, amely veretlenül lép pályára a csoportmeccsek harmadik fordulójában. A németek köreiben azonban nagyobb a nyugalom, mint az angolok berkeiben,már csak azért is,mert Joachim Löw együttese imponáló győzelemmel kezdett a mostani vb-n. A második kör ugyan véget vetett az eufóriának – átmenetileg mindenképpen –, de az amúgy is kiegyensúlyozott szövetségi kapitány megőrizte higgadtságát: „Ezen a világbajnokságon nem csupán mi kerültünk nem várt helyzetbe –mondta. – Számunkra viszont nagy előny, hogy sokszor bebizonyítottuk már: tudjuk kezelni az efféle szituációkat.”
A vuvuzela hangjával ellenben képtelenség mit kezdeni. Most, Rustenburgban tapasztaltam meg először, milyen a dél-afrikai népi koncert. Egy kürt még csak zümmög –legalábbis húsz-harmincezerhez képest, mert minden egyes darab „ezerrel” szól –, ha viszont sokan fújják egyszerre, az olyan, mintha méhraj szállna a fülbe. A csípésektől persze tekintsünk el, de talán így is belátható, az idegenek számára miféle próba ez. Ráadásul a kedden Bloemfonteinben elért dél-afrikai gólok a rustenburgi nézőkre is hatással voltak, azaz úgy „muzsikált” a tömeg, hogy egy heavy metal-hangverseny – akár közvetlenül a hangszóró mellől is – szalonzene ahhoz képest.
Ám, ha a franciákra gondolok, kétségem sincs felőle, hogy nem Rustenburgban van az igazi darázsfészek...
