1954

– Arra gondoltam, hogy nagy elődöm, Pluhár István is magyar vb-döntőt közvetített 1938-ban, és nekem is megadta a sors ezt a kivételes lehetőséget. További párhuzam: ahogyan 1938-ban, úgy 1954-ben is tüntető tömeg fogadta az ezüstérmes válogatottat a Keleti pályaudvaron. Mi tragédiaként éltük meg mindkét második helyezést, míg a csehszlovákok, akik szintén kétszer vesztettek a döntőben, mindig büszkék voltak 1934-re és 1962-re. A berni 2-3-nak sok oka volt, ezek közül csak hármat említek: Liebrich Puskás elleni brutális belépőjét a 8-3-as magyar–németen, mert a döntő előtt Sebes Gusztáv semmi mással nem foglalkozott, csak azzal, játszik-e Öcsi; Sándor Károly kihagyását a keretből, kiváltképp annak fényében, hogy a Young Boys elleni tréningmeccsen Csikar – akit a jegyzőkönyvben Várhidi Pálként tüntettek fel – hét gólt ért el; végül Lóránt Gyula nyilatkozatát, amelyet én tolmácsoltam egy osztrák kollégának: „A döntőre nem készültünk fel megfelelően.” A magyar csapat játékosai azonban szobrot érdemeltek sportszerűségükért, hiszen egyikük sem törlesztett Liebrichnek, és ahogyan Puskás gratulált az aranyéremhez Fritz Walternek, az maga volt a keresetlen nagyság.

1958

– Lengyel János, aki 1940-ben emigrált, s aki később az O Globo című brazil lap szerkesztője lett, azt mondta nekem: „Gyere, elviszlek ahhoz a játékoshoz, aki az évszázad labdarúgója lesz. Úgy hívják, Pelé.” Nem nagyon hittem neki, mert a brazil táborban egy kölyök állt előttem. De nemcsak én tévedtem, hanem Lengyel is, mert Pelé már azon a tornán a világ legjobbja volt. A magyar futballisták nem találkoztak vele, noha magam már megrendeltem a közvetítővonalat a magyar–brazil negyeddöntőre. Ám – mindenki ámulatára – a megismételt

1962

– Simán döntőt játszhattunk volna, hiszen a csehszlovákoktól úgy szenvedtünk 1-0-ás vereséget a legjobb nyolc között, hogy a kilencvenből nyolcvan percig nálunk volt a labda. Masopust és társai helyettünk voltak finalisták, és meggyőződésem, hogy a braziloknak könnyebb feladatot jelentett a legyőzésük, mintha bennünket kellett volna felülmúlniuk. Pelé megsérült, így Garrincha lépett elő az első számú sztárrá. Kismadárnak nevezték, és kapott egy papagájt, amely azt mondogatta: Gar-rin-cha...

1966

– Oscar-díjas játékot nyújtottunk a brazilok elleni 3-1 alkalmával, de abban a pillanatban, hogy eszembe jutott a döntő vagy a világbajnoki cím, elhessegettem a gondolatot. Sajnos jól tettem. A szovjet–magyar negyeddöntő előtt elképesztően hoszszú autóbuszútra kényszerítették a csapatot Liverpool és Sunderland között, ráadásul egy nyilvános szállodában helyezték el az együttest, ahol mindenki a világsztárrá előlépő Albertet, Benét, Farkast, Mészölyt akarta látni. Olyan volt a helyzet, mint ötvennégyben Solo thurnban: ott –ki tudja, miért – a főtéren lakott a világ legjobb együttese. Ha nyugodtabbak a körülmények, itt is, ott is győzünk, így viszont...

1970

– Marseille-ben jöttek a csehszlovákok, és a roppant szomorú 1-4 után azt mondtam a rádió elnökének: ne közvetítsünk Mexikóból. Óriási hibát követtem el, hiszen a világbajnok brazil válogatott a legeszményibb csapatok egyike volt a labdarúgás történetében. Minden idők futballmeccse egy lejátszhatatlanmérkőzés lett volna az ötvennégyes magyar és a hetvenes brazil együttes között. Marseille-t egyébként humorral túl lehetett élni: a szilveszteri rádiókabaréban Marton Frigyes és Peterdi Pál poénkodott velem a francia kikötővárosban történtekről. De az is kabaré volt, hogy az érthetetlenül leváltott Illovszky Rudolf helyére rendelt szövetségi kapitány Tichynek hívta Göröcs Titit, és Sinkovicsnak Vinkovics gyúrót...

1974

– Joao Havelange FIFA-elnökké választásával új korszak kezdődött a labdarúgásban. Sajnos nélkülünk, mert a magyar–svéd vb-selejtezőn Edström kifejelt bennünket a vb mezőnyéből. Három-kettes vezetésünknél azt kiabáltam a mikrofonba, hogy gyerünk tovább a 4-2-ért, aztán 3-3, és keserves kiesés lett belőle.

1978

– Abban az évben lettem a FIFA végrehajtó bizottsági tagja, és 1978 őszén, az NSZK–Magyarország találkozón két MLSZ-elnök ült a díszpáholyban: a leköszönő Kutas István és jómagam. A magyar csapat számára a vb már a torna előtt eldőlt: Váradi megsérült a teljesen fölösleges németországi táborozáson – ahol műfüvön gyakorolt a csapat –, míg a válogatott két klasszisának hozzátartozói fehérneműt emeltek el Londonban, a még fölöslegesebb angol–magyar barátságos találkozón, amelyen 4-1-re kikaptunk. Ráadásul Argentínában egy szakszervezeti székházban szállásolták el az együttest... Bűn rossz szervezés volt. S már most szólok: még van idő lemondani az augusztusi angol–magyart!

1982

– Csoportelsők lettünk az angolok előtt a selejtezőkön, de ha utolsók lettünk volna, akkor is a legnagyobb sikereim között tartanám számon, hogy a magyar–angol találkozóra –huszonöt év után először –hazajöhetett Puskás Ferenc. A csapat a vb-n is helytállt, és továbbjutott volna, ha Pfaff belga kapust kiállítják Fazekas leterítéséért. De hát a német Schumachert sem küldték le a francia Battistonnal szemben elkövetett hasonló merényletért... Az azonban mindenképpen fenn maradt, hogy: Magyarország–El Salvador 10-1. A páratlan győzelem Östreicher Emil érdeme, a nagyszerű menedzser forszírozta ugyanis, hogy Mészöly Kálmán szövetségi kapitány, Mezey György edző és én autózzunk el vele háromszáz kilométernyire, a salvadoriak edzőmeccsére. Meg győződésem: a tízből jó néhány gólt e feltérképezésnek köszönhettünk.

1986

– Gyengekezű elnök voltam. Hagytam, hogy Mezey leszállítsa Nyilasit a repülőtérre induló autóbuszról, és nem rendeltem haza a válogatottat az ausztriai Lienzből, a magaslati edzőtáborozásról, noha Östreicher már az első este telefonált nekem: innen haza kell menni. Attól tartottam, ha beavatkozom, Mezey lemond. A magyar–brazil 3-0-t követő hangulatban ezt nem mertem megkockáztatni. Nem mentegetőzöm, de képzelje el, mi zúdult volna rám, ha új kapitánnyal kapunk hatot a szovjet csapattól...

1990

– A Como-tó partján elteniszezgettem Alexis Ponnet-val, a korábbi neves belga játékvezetővel. Erre emlékszem a leginkább; unalmas vb volt...

1994

– Idősebb George Bush unokája az argentinoknak szurkolt, ezért az amerikai elnök eljött a dél-amerikaiak mecscsére. Havelange engem kért meg, hogy fogadjam. Eredetileg nekem kellett volna kihúznom a doppingvizsgálatra kisorsolt két-két játékos nevét; helyettem az uruguayi protokollfőnök ugrott be. Az ő keze nem volt isteni: Maradona mehetett a tesztre, majd elköszönhetett a világbajnokságtól...

1998

– A döntő előtt a díszpáholyban arról suttogtak: Ronaldóval valami baj van. Senki nem tudott semmi biztosat, aztán másnap kiderült, hogy a brazil center majdnem meghalt. Nem csoda, ha a franciák 3-0-ra győztek. Azon viszont eltűnődtem, hogy szomszédaink, a horvátok, bronzérmet nyertek. Arra gondoltam: és velünk mi van?

2002

– Az előző vb győztese, a francia válogatott úgy esett ki a csoportmérkőzések után, hogy egyetlen gólt sem szerzett. Ilyen még nem volt. Olyan csapatot viszont már láttam, mint az akkori brazil együttest, jóllehet az a gárda százszázalékos teljesítménnyel nyerte el a világbajnoki címet. De csak ebben a tekintetben érte utol az 1970-es garnitúrát...

2006

– Fantasztikus hangulatú vb-t rendeztek a németek, a légkör méltó volt a házigazdák jelmondatához: A világ vendégségbe jött a barátaihoz. A Zidane–Materazzi-affér egyáltalán nem illett ehhez. Remélem, az idei világbajnokságon nem látok ilyesmit. Hogy megyek-e Dél-Afrikába? A FIFA örökös tagjaként meghívtak, de még nem biztos, hogy felülök a repülőre. Talán az utolsó hétre odautazom... De kétlem, hogy Eto’ónak igaza lesz. A kameruni csatár azt mondta: Dél-Afrika a szervezésben felülmúlja Németországot. Bár mi múltuk volna felül ötvennégyben, a döntőben!

„Pluhár István is magyar vb-döntőt közvetített 1938-ban”