Jó másfél évtizeddel az apartheid vége és az első szabad parlamenti választások után a csaknem ötvenmillió lakosú állam globális jelentőségű rendezvénynek ad otthont: a labdarúgó-világbajnokságnak, amelyet először tartanak a „fekete kontinensen”.

A körülbelül Spanyolország, Franciaország és Olaszország területét kitevő Dél-afrikai Köztársaságban felfokozott hangulat várja a harminckét válogatottat. A földrész legdélibb államában sokan úgy gondolják, most egész Afrika nevében bizonyítani kell, hogy állják a versenyt a fejlett világgal.

Európából nézve úgy tetszik, hogy Afrika legerősebb nemzetgazdasága és húzóállama valóságos csodát hajtott végre azóta, hogy a fehér uralkodó osztály 1994-ben belegyezett az általános választásokba, s a hatalmat vérontás nélkül átadta az elnyomott és megalázott fekete többségnek. A szabad Dél-Afrika első elnöke, a világszerte óriási tekintélynek örvendő, az apartheid rendszerben hoszszú időt börtönben töltő Nelson Mandela – a Desmond Tutu érsek találmányát, a szivárványnemzetet felhasználva – sokszínű társadalmat álmodott meg. A valóság ennél sokkal feketébb és fehérebb. Feketék és fehérek inkább egymástól gondosan elválasztva, mintsem együtt élnek. A faji ellentéteket igazából a mai napig nem sikerült feloldani, s ezt jól mutatták az elmúlt hónapok – a világsajtóban is felkapott – eseményei. A kormányerő , az Afrikai Nemzeti Kongresszus ifjúsági szervezetének vezető je, Julius Malema folyamatosan a fehérek gazdasági hatalmának megtörésére, a farmok és bányák államosítására uszít, a fehér szélsőségesek pedig bosszút forralnak a fehér felsőbbrendűséget hirdető , rasszista félkatonai szervezetet, az AWB-t vezető Eugene Terre’Blanche meggyilkolásáért.

Dél-Afrika az elképesztő ellentmondások országa. Óvatos becslések szerint is több mint ötmillió a HIV-fertőzöttek száma (a kevésbé óvatos kalkulációk szerint minden hetedik ember tartozik e szomorú körhöz). A rendőrség ugyan nagy erőkkel kezdett hozzá a prostituáltak, a koldusok és az utcagyerekek kitelepítéséhez, a városok „megtisztítása” semmit sem javít a rémisztő bűnözési statisztikákon. Ezek szerint naponta átlagosan ötven gyilkosságot és több mint kilencven nemi erőszakot követnek el. Ahogyan azt a szókimondó stílusáról híres dél-afrikai színész-komikus, Peter-Dirk Uys említette: „Miután volt apartheid kormányunk, amely meggyilkolt embereket, most van demokratikus kormányunk, amely hagyja ő ket meghalni.”

A rossz közbiztonságáról hírhedt országba ugyanakkor évente több mint két és fél millió turista érkezik nem afrikai államokból. Az idegenforgalom természetesen az „árnyékos oldaltól”, vagyis a nyomornegyedektől messze eső „napfényes helyszíneket”, így a szerencsejátékokról ismert Sun Cityt vagy a szafariélményt nyújtó Kruger Nemzeti Parkot preferálja. Az európai turisták által szintén kedvelt Fokváros híres tengerparti részén, a Waterfronton azonban kicsiben minden látható: fekete és fehér, szegény és gazdag, csillogás és mocsok, méregdrága eredeti és olcsó hamisítvány.

A fekete-fehér választóvonalak a sportban is megmutatkoznak. A labdarúgás főként a feketék játéka, a nyomornegyedek világából – Afrika más országaihoz hasonlóan – itt is a futball jelenti a kitörési-felemelkedési lehetőséget. A rögbi és a krikett viszont még mindig inkább a fehérek sportja. A Springboks, vagyis a Gazellák névre hallgató rögbiválogatott kétszeres Világ Kupa-győztes, azaz világbajnok. A „Bafana Bafanának” becézett nemzeti labdarúgó-tizenegynek efféle dicső ség még korántsem adatott meg. Dél-Afrika számára viszont mindenképpen főnyeremény lesz, ha sikerül rácáfolnia mindarra, amitől a futballvb kapcsán annyian és annyira tartanak az egész világon.