– Kijózanodott már?

– Még szép. Azért másfél hét csak eltelt a bajnoki döntő óta, nem igaz?

– Dehogynem, ellenben szakmai segítője az a Patonay Imre, aki 1987-ben, a Körmend edzőjeként annyira megünnepelte csapata és a vidék első bajnokságát, hogy napokig mulatott, majd a kórházban kötött ki. Semmi hagyománytisztelet?

– Putesz most sem kólát ivott, de az az eset már huszonhárom éve történt... Elég az hozzá: miután idegenben legyőztük a Paksot, hazafelé megálltunk néhány helyen, ettünk-ittunk, de inkább ittunk. Aztán hazaérkezve a polgármester úr szobájából hajnali fél négykor köszöntöttük a velünk ünneplőket, fürödtünk a szökőkútban, és mivel akkortájt már nem volt nyitva egyetlen szórakozóhely sem, kinyittattunk egyet. Viszont a fél hetes hurkás-kolbászos levezetést már kihagytam.

– Nem volt éhes?

– Inkább azt mondanám: más dolgok is foglalkoztattak. Tudniillik jó, hogy veretlenségi szériát döntve, alapszakaszelsőként Magyar Kupát és bajnokságot nyertünk, továbbá jó elhajolni is, de a jövő tervezése sem lehet mellékes szempont. Sőt... Az alapemberek közül Trepák és Watson távozott, s nem kizárt, hogy a kezdő ötösből csupán Kámán marad, legalábbis az alapcsapatból egyedül neki van érvényes szerződése. A költségvetéseket tekintve a ZTE középcsapat, idehaza négy-öt együttes jobb kondíciókkal bír; speciel az a Szolnok is, ahová a kiemelkedő játéktudású és példaértékű mentalitású Trepák szerződött. Az idén – a szakmai munka minősége mellett – a kohézió és a riválisok számos csapat-összetételi problémája repített bennünket a csúcsra, ám most újra kell építkezni.

– Tényleg kijózanodott...

– Csupán reálisan látom a dolgokat.

– És körülbelül azt mondja: emberek, a ZTE jövőre aligha ér el komoly sikert.

– Másként fogalmazok: meg kell becsülni az eredményeket, ám ahogyan két évig tartott, amíg eljutottunk idáig, nagyjából ennyi idő szükséges egy hasonlóan erős ZTE fölépítéséhez. A cél most az, hogy a következő évadbeli rájátszásig ütőképes együttest alakítsunk ki.

– A vezetők tudnak erről?

– Ők is tisztában vannak a korlátokkal.

– Mindenesetre harminchat éves korára mindent elért idehaza: büszke lehet magára!

– A bajnoki döntő után éppen ilyen tartalmú üzenettel lepett meg az engem játékosként fölfedező, edzőként számos aranyérmet szerző Farkas Sándor. Amikor elolvastam az SMS-t, arra gondoltam, hogy Sanyi mennyit foglalkozott velem; mennyire hálás lehetek neki, Zalaegerszegnek és Putesznek. Úgyhogy akár még büszke is lehetek, de a lényeg az, hogy én köszönöm.