Csak hát az Európát körbekísértő úgynevezett fogadási botrányban bő fél év után sincs semmi konkrétum, ha csak annyi nem, hogy időnként „elbeszélgetésekről”, „kávézgatásokról”, majdnem azt írtuk: kihallgatásokról hall az ember; megerősítve semmi nincs.

Sőt. Úgyhogy hiába is írnánk ide, hogy háttérbeszélgetéseken mennyi információ ömlik a sajtó munkására, mivel névvel, címmel, házszámmal senki nem vállal semmit (amit, persze, tökéletesen meg lehet érteni). Arról is fölösleges lenne értekezni, hogy az ügy kirobbanása ellenére az üzletág továbbra is működik.

Miként említeni sem érdemes, hogy ha hárommal osztanánk az öltözők világából érkező híreket, még akkor is csak szépen hoppázgatnánk, annyi a „meghökkentő” elem. Ebből adódóan ehelyütt nem is értekeznénk arról, hogy a kieső csapat – mindegy is, melyik osztályban – még javában vezet a félidőben, aztán hirtelen kikap, esetleg 4-3-ra. Abba sem mennénk bele, hogy az alsóbb ligákat már konkrétan és kollektíve játékbarlangnak hívják. Azt meg már egyenesen mi éreznénk roppant kínosnak, ha közölnénk, hogy néhol a billegő klubbüdzsét támasztják meg a jó ütemben érkező pluszbevételekkel. Ez így, bizonyára, mind rendben is van, pontosabban lenne, ha ilyesmik egyáltalán megtörténhetnek; majd a nyomozóhatóságok, ugye, bla-bla-bla.

Ami sokkal érdekesebb, illetve hát, inkább riasztóbb: az a bizonyos szinteken észlelhető rettegés.

Itt, kérem, emberek hangja a legártatlanabb, neutrális kérdésnél is remeg (nem kicsit, nagyon). Speciel sokéves, közlékeny, bevállalós interjúalany, az elismert potentát még a határozott névelő kiejtésén is hosszan gondolkodik, de még csak értékelhető fél mondatot sem tud/akar kipréselni magából. Hangján érzékelhető, hogy pontosan tudja, mi zajlik a háttérben vagy éppenséggel a szeme előtt, ám, mintegy globálisan, nagy általánosságban sem beszél a jelenségről, ami jelen van a magyar futballban is.

Az efféle félelem, rettegés, persze, abszolúte elfogadható különleges időszakokban; olyanokban például, mint amilyen a mostani nyomozósdi. Az viszont már az ügy rétegzettségét, a futball világán, hm, jelentősen túlmutató leágazásait jelzi, amikor az alany azt mondja: „Nagyon kérlek, ezt a kérdést ne tedd föl”.

Olyan elő-előfordult már, hogy „ezt a mondatot, kérlek, ne írd meg”, de hogy még csak a kérdést se tegye föl a sporthírlapíróféle: ez új. És akkor most nyilván azt kérdezik, mi volt az inkriminált felvetés; játékosra, meccsre, időpontra kérdeztünk-e rá, félidei fordulatról, furcsán mozgó hátvédről meg kapusról, felháborodásában csapatnyi embert szélnek eresztő klubvezetőről érdeklődtünk-e. Nem, az inkriminált kérdés így hangzott: „Általánosságban, magánemberként mit gondolsz, amikor az újabb és újabb pletykákat hallod?”.

A baj nem kisebb, mint hinnénk.