Az utóbbi másfél évtized megkerülhetetlen triójából már csak ő dolgozik a klubnál; Rátgéber László után a segítőből főedzővé lett, az együttest bajnoki címig és kupaaranyig vezető Fűzy Ákos is távozott, így a kérdés e pillanatban az: van-e élet a trénerek után?

Azok a boldog szép napok. Rátgéber és Rózsa

„Van” – refl ektál Rózsa, és meg is magyarázza: „Nem maradtam magamra; itt van Iványi Dalma, Raksányi Kriszta vagy az a szurkoló, aki 1995-ben még kamaszként drukkolt a lelátón, ma meg már a gyermekével jár a meccsekre. A küldetés nem változott: átadni azt az élményt, amitől a Pécs az Pécs, amitől Diana Taurasi, a világ legjobb játékosa azt nyilatkozza, egyszer mindenképpen szeretne itt játszani, mert mindenkitől azt hallja, csarnokunk miliője kicsiben olyan, mint a Madison Square Gardené.”

Az igazgatót, persze, megérintette Rátgéberék viszlátja. Ha Rózsa a sikereket követő mulatozások végén reggel hatkor már nem is ette a hurkát Laciékkal a Vásárcsarnokban, a másfél évtizednyi közös élmények beleivódtak a pórusokba. „Nem vagyok dorbézolós típus; ünnepelni ünnepeltem, de a véget nem érő hejehujákból kivontam magam, hiszen már a következő napon tárgyaltam. De ez a hármas úgy volt jó, ahogy volt. Laci vehemensebb stílusa, erős kommunikációja elvitte a show-t; Ákos visszafogottabb emberként részint kiválóan kiegészítette Lacit, részint bizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét. Én alázatosan tettem, illetve teszem a dolgom, sosem törekedtem arra, hogy az én nevemtől legyen hangos a pécsi kosárlabda. Csöndben dolgoztam; kilenc bajnoki címhez, tizenegy kupagyőzelemhez, három Euroliga-négyesdöntőhöz segítettem a Pécset.”

Amúgy Rózsa budapesti. A MAFC-ban kosarazott, aztán intézősködni kezdett; a Spartacus, majd – akkori kedvesét követve – a Diósgyőr szolgálatába állt. Technikai vezetővé – elődje egészségügyi problémája miatt – egyik pillanatról a másikra lépett elő: „A kórházból kellett elhoznom Zékány Pista bácsi táskáját, amelyben a papírok meg a pecsétek voltak. És milyen érdekes az élet: a PVSK első bajnoki címét a diósgyőriektől magam jegyzőkönyveztem hatezer néző előtt.” Pécsre 1995-ben érkezett a „tenni akaró fiatalember”, akinek a hangja még ma is megbicsaklik, ha a korszakos kiválóságra, a motorbalesetben elhunyt Horváth Jucira gondol: „Rengeteget segített, sokat beszélgettünk. Aztán...”

Rátgéber a Fenerbahcséhoz, Fűzy Győrbe ment: most mi lesz? „Nem mondom, furcsa, hogy az edzői irodában egyiküket se találom, nem elemzünk hosszan az autómban, nem beszélek éjjelente Ákossal órákig a kapujuk előtt, ám változások mindig is lesznek. Tuvicstól Rátgéberen át Sztyepanováig többek karrierjét megalapoztuk vagy előmozdítottuk Pécsett, s bár tudom, hogy leszünk jobb helyzetben is, tudomásul kell venni: a lehetőségeink behatároltak. ”

Ha netán „megzuhan”, Rózsának elég a Széchenyi téri ünneplésekre gondolnia. Vagy csak kitekintenie a lelátóra, ahol az a bizonyos egykori kamasz drukker a fiával ordítja: „Csak a Pécs!”