Ezért (is) volt égető szükség a speedminton szövetségi felkarolására, és nem ám azért, hogy felszippantsa a tenisz, a tollaslabda és a fallabda tehetségtelen szerelmeseit.

Tartok tőle, hogy akad olvasó, aki nincs tisztában a gyorstollaslabda szabályaival, miattuk muszáj ezekről is mondani valamit. Forradalmi újítás a mezítlábas változattal szemben, hogy nincs szükség brutálisan drága, négy-ötezer forintos hálóra, ellenben a hagyományos ütők sem felelnek meg, helyettük a squashrakettekre emlékeztető, ám annál rövidebb nyelű sportszert kell kézbe vennünk. A tíz-húszezres beruházás tehát elkerülhetetlen, de ne keseredjünk el, ugyanis a speedmintont hármas-négyes erősségű szélben is játszhatjuk, amennyiben gyűrűt helyezünk a labdára. Önfeledt játékunkat alattomos sötétedés sem szakíthatja félbe, ugyanis egy gyors mozdulattal világítópatront teszünk labdánkba, és sportolhatunk tovább.

Speciális játékszerünk akár 290 kilométer per órás sebességgel is süvíthet, szemben a hagyományos 200-as lassúságával. Egyetlen feladatunk, hogy négy-négy gekkóemblémás jelzőbóját helyezzünk el egymástól 13 méterre, és máris igazi speedmintonosnak érezhetjük magunkat. (Hogy a jelzőbójának miért kell gekkómintásnak lennie, annak tisztázása egyelőre várat magára.) „A comb, a fenék, a derék és a váll megmozgatására fölöttébb megfelel a gyorstollaslabda” – csinált kedvet nemrégiben az egyik kereskedelmi tévében a sportág apostola, és ez jó, mert magam eddig egyetlen olyan játékot sem ismertem, amelyik ennyire megmozgatós volna. Amint egy honlapról megtudtam, kábé ötvenen űzik versenyszerűen a speedmintont, ők máris részesei az, idézem, adrenalinmámoros labdameneteknek.

A pályát gumírozott szalagok segítségével néhány egyszerű kézmozdulattal kijelölhetjük, betonon a kréta is megteszi.

Bármely nagy csarnokban játszható, a teniszcsarnokok az ideálisak – olvasom a honlapról. Már csak azért is, teszem hozzá én, mert így jól kibabrálunk a hármas-négyes széllel, és még világítópatronra sincs szükség. Amúgy félő, hogy erre a sportágra sincs.