Ilyen jó kis levelek előtt percekig elálldogál az ember, és hümmög egy sort;milyen jópofa srác volt ez a tízéves Darnyi Tomika, vajon Erika írógépen pötyögte-e?, vagy nyilván a szülei?, és akkor már nincs visszaút, az agyba szépen tolulni kezd mindenféle szép közhelyféle. Hogy mit jelentett egykor a klubélet; csapathoz tartozni, melegítőt viselni, recsegő padlójú, dohos székházban az áhított igazolásra várni, a nyakkendős, szigorú

Karcsi bácsival vagy éppenséggel a mindig megértő, sokat kávézó és Symphoniát szívó titkárnőkkel beszélni, meccsre várni, NB I-es bajnoki találkozó plakátját nézegetni, a Gyuritól kapott centenáriumi szőttest a szoba falára rakni, versenyezni és kidagadt verőérrel szurkolni, közös buszra, vonatra szállni vagy Darnyi-nevelő Korényi Olgának lenni; szóval például lila-fehérnek lenni.

Újpestinek, dózsásnak.

Nem tehet róla az ember, ráadásul még fiatal is, de a Sportmúzeumban – izé: Sport Agora – becsületesen rázuhan a klubérzésfíling vagy mi, kvázi a múlt; már csak röhögünk a május elsejéken meg látjuk, hogy jaj, nem lesz ennek jó vége, de legbelül van nekünk egy ilyen otthonunk, egy fontos dolgunk a suli mellett, a csajok mellett, és ez, persze, csak a miénk; a Bene bácsi gólja is a miénk, a Rejtő néni olimpiai diadala is a miénk, Mizsér győzelmei is a miénk, és egyáltalán, minden a miénk. Tulajdonképpen mi vagyunk Goll János kereskedelmi iskolai tanár, az első elnök, mi találtuk ki az Egység, épség, egyetértés jelszót, mi vagyunk a csónakban ülő (Fábiánné) Rozsnyói Katalin, mi küldtük a nyomdába azt a plakátot, amely szerint 1972. március 8-án a Celtic ellen játszunk (páholyjegy: 42 forint), és természetesen minket vert meg a grundon az Asi meg a Kutya, mert térddel a mellkasunkban sem voltunk hajlandóak azt skandálni, hogy hajrá, Honvéd!; és és és mi találtuk ki a Törő-verset („Az Újpest-pályán egy csillag ragyog, Törőnek hívják a csillagot, az Újpest-tábor kedvence ő, előre, lilák, és táncolj, Törő!”), a mi fájdalmunk volt a síszakosztály megszüntetése, és hát a miénk az összeomlás is. A feltámadás már nem annyira a miénk, ma már nem tudunk recsegő parkettás szagot érezve bemenni a klubházba, ma már nem fáj (annyira), hogy vegetál..., vegetálnak, ma már csak rohanunk és ruhákat cserélgetünk, helló, hová is tartozol?, ide, ám mindjárt megyek oda, de nem kizárt, hogy amoda, emide, kénytelen vagyok a legelőnyösebb ajánlatra igent mondani; ma már nincs lilafehérség, igaz, piroskékség meg zöldfehérség sincs, ha ez véletlenül még vigasztalna bennünket.

Idők, hangulatok, anekdoták cikáznak a teremben; azt mondják ott, elöl, a mikrofonnál, hogy akkor most kiállítás nyílt, tudniillik 125 éve, 1885. június 16-án alapították az UTE-t, a legtöbb ötkarikás elsőség ami dicsőségünk, 3000 gyerek sportol itt, mindig is újpesti voltam, most már aztán az állam megint adjon több pénzt, de ez most a saját lelkével, mintegy a gyerekkori rajongásával küzdő látogatót annyira nem érdekli; az érdekli inkább, hogy utoljára az Aberdeen ellen volt kint 30 000 ember, 2-0, valami Alex Ferguson zihált a kispadon, és még az sem baj, hogy a tablóra rosszul írták a KEK-et, mert mi most ott toporgunk a régi betonlelátón, és énekeljük a Törő-dalt. Nekünk most jó.

Dicső emlék a múltból