Hogy sikerül-e másodszor is egyenlíteniük, ha nem négy, hanem, mondjuk, huszonnégy perc van még hátra a mérkőzésből, már sosem tudjuk meg, abban viszont egyetérthetünk, hogy az angliai viszonyok között kiscsapat taktikája a „gólt nem kapni, elöl pedig majd csak lesz valahogy” jelszóra épült. Meg kell hagyni, hogy a védelem nem bikázta előre a labdákat, a középpályások igyekeztek megtartani azokat, hátha támadásba tudják dobni az egyetlen csatárként küzdő Zamorát. Gólt első szándékból az Atletico akart lőni, ám ahelyett, hogy a földön próbálták volna megverni az ellenfelet, ívelgették a labdákat, amelyeket könnyedén fejelték el a hórihorgas védők. Szerencsés góllal szerzett vezetést a spanyol csapat: Agüero eltörte a labdát, ám a leshatáron (?) tartózkodó Forlan bele tudott belsőzni. Öt perccel később szintén egy meg nem komponált támadás végén Davies révén egyenlített a Fulham, így kezdhették elölről. És amikor már mindenki a tizenegyeseket várta, a hosszabbítás végén Forlan másodszor is begyötörte a labdát az ellenfél kapujába.

„Ezen a szinten a második hely sem rossz” – vigasztalta magát és játékosait Hodgson mester, bár ő is tudja, hogy a kupadöntők veszteseire a legritkább esetben emlékszik az utókor. Annál inkább arra, hogy Diego Forlan kétszer is villant. „Boldoggá tesznek a góljaim, amelyekkel segíteni tudtam a csapatomat. Számomra nagy év volt a tavalyi is az Aranycipő kiérdemlésével, de az egyéni cím volt, most viszont a csapattal nyertünk, ami sokkal édesebbé teszi a diadalt. Pályafutásom kétségtelenül legfontosabb góljait szereztem ma este” – örvendezett a harmincéves uruguayi.

Edzőjét, Quique Sánchez Florest egyetlen újságíró sem akarta zavarba hozni azzal a kérdéssel, hogy mire volt jó az ívelgetős taktika, így aztán nyugodtan örvendezhetett: „Játékosainknak, szurkolóinknak minden okuk megvan rá, hogy büszkék legyenek. Ami történt, az maga a csoda, s hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy örömöt tudtunk szerezni híveinknek, s valami nagyot alkottunk, ami bevonul a klub történetébe.”

Az Atletico-szurkolók elsősorban annak örülnek, hogy végre nem a Realról szól a madridi futball. „Azoknak a szurkolóknak, akiknek csapata a tehetősebb városi konkurens árnyékában kénytelen meghúzódni, a hamburgi szerda este elégtételt jelentett” – írja a katalán Mondo Deportivo. A másodhegedűs szerepből fakadó elkeseredés olyan méreteket öltött az elmúlt években, hogy a klub már saját magát is kigúnyolta a 2001/2002-es idényre érvényes bérletek népszerűsítési kampányában, amikor az egyik reklámban egy kisfiú „Papa, miért vagyunk Atleticoszurkolók?” kérdésére nem kapott választ. A Marca erre reflektálva csütörtökön azzal a főcímmel jelent meg, hogy „Papa, most már tudom, miért vagyunk Atletico-szurkolók”.

A szintén madridi Getafe elleni vasárnapi bajnoki előtt, alatt és után garantált lesz az eufória, és még nincs vége a sorozatnak, ugyanis jövő szerdán a Sevilla ellen a Spanyol Kupáért is megmérkőzik az Atletico. Ha sikerül a duplázás, egyetlen madridi kisfiú sem tesz föl többé fölösleges kérdéseket a papának.

A vesztes magánya