Kilencvenkilenc évesen halt meg a bátyja is, aki olasz vendéglőt vezetett a Sohóban. Nővére szépségversenyt nyert és táncolt, anyja operaénekesnő volt, apja egyszer második lett a Moszkva–Szentpétervár autóviadalon, a maga részéről pedig kilencven fölött is aktív életet élt: dohányzott, vezetett, miközben elemzéseket küldött különféle lapoknak.

Egyebek között, persze.

Andor bácsi – a Lilienthal urat rosszul viselte – magyarként született az orosz fővárosban, s bár 1976-ban végleg Magyarországra költözött, kettős állampolgárként gyakorta visszatért Krím félszigeti villájába; jókat úszott a tengerben és esküdött a parti levegőre, amely első felesége asztmáját huszonöt nap alatt meggyógyította. A sakkal tizenhat évesen ismerkedett meg; szabótanoncként dolgozott, amikor kollégájával nem tudtak időben elindulni egy futballmeccsre, s dühében lesöpörte a bábokat a tábláról. Az úri szabó természetesen letolta, majd okításképpen leültette, s adott neki két tisztelőnyt; kisvártatva már Lilienthal ajánlott fórt a főnöknek, aki a sokadik vereség után dühében lesöpörte a bábokat a tábláról.

Három sakkolimpiáját összesen hetvenöt százalék fölötti eredménnyel és egy ezüstéremmel (1937) zárta; öt világbajnokkal rivalizált, köztük azzal az Aljechinnal, aki egyszer befizette egy párizsi villámtornára, mivel ifjú kollégájának nem volt pénze a nevezési díjra. Edzőként a világbajnok Tigran Petroszjant segítette, jóbarátként pedig Bobby Fischert, aki rejtőzködése során időnként Andor bácsi kis, óbudai lakásának díványán húzta meg magát. Lilienthal egy Capablanca elleni mérkőzését halhatatlan játszmának kiáltották ki, mindazonáltal a legbüszkébben a „sakk Eldorádójában”, azaz a Szovjetunióban megszerzett bajnoki címére tekintett.

Kilencvenöt éves volt, már csak napi hat-hét szál cigarettát szívott, amikor azt mondta, hogy a feleségemért, Olgáért és a kutyánkért, Lindáért szeretek élni.

Hallgatnánk még, Andor bácsi.