A nagy május elsejei felvonulás közepette (5000 néző!) azt láthatta a szokás szerint frenetikus miliőt varázsoló drukkerhad, hogy az övéi – elsősorban Iváncsik Gergő és Vujin alakításaival – huszonhárom perc elteltével ledolgozzák odakint öszszeszedett hátrányukat (15:9), s még szép, hogy a helyi ügyvezető, a hatvanadik születésnapját ünneplő Hajnal Csaba is fészkelődni kezdett a tribünön. Noha a világklasszisok sorát felvonultató vetélytárs indításai gyakran eredményre vezettek, s Perics kapus sem állt mindig a helyzet magaslatán, a találkozónak ebben a szakaszában a veszprémi akcióbefejezések nemcsak látványosabbak, hanem precízebbek is voltak. Bár a szünetig apadt a differencia (19:15), az aréna teraszán két slukk között már arról folyt a szó, hogy május 29-re bizony szállást kell foglalni Kölnbe, a BL négyes döntőjének helyszínére...

A térfélcsere után azonban hamarosan hangot váltottak a szurkolók. Igaz, 21:15-nél ismét megvolt a „hat”, a folytatásban mind ingerültebbé vált a lelátó: az ütközés nyomán szimuláló barcelonai átlövő, a magyar címeres újbóli felvételén hosszú hónapok óta hezitáló, s az első gólját csupán a 35. percben szerző Nagy László nemi identitását kórusban vonta kétségbe a publikum... De a pályán ennél is nagyobb volt a baj.

Hiába játszott emitt bombaformában Vilovszki és hiába fogott néhány labdát bravúrral a Pericset váltó Fazekas, amott higgadt és magabiztos vérprofik araszoltak percről percre közelebb ellenfelükhöz. A két szélsőt, Tomast és Garciát – miként Spanyolországban – ezúttal sem tudták tartani a veszprémiek, akik a hajrára végképp „kifeküdtek”: noha Fazekas a finisben két büntetőt is hárított, ez volt a legnagyobb örömünk ezen a délutánon.

Hogy a búcsú még jobban fájjon, végül nem csupán a Final Fourról, hanem a győzelemről is le kellett mondani: a Barcelona fordított (33:34), s a meccs előtti, sörpados, virslis-mustáros csarnokkörnyéki majálisból búskomor hazabattyogás lett.

„A fiúk minden tőlük telhetőt megtettek” – summázta a láttottakat Mocsai Lajos edző, és a mondat beszédesebb volt egy dossziényi analízisnél. Mert a nagy helyzet valóban az, hogy a közvetlen elithez tüdejét kilehelve is kevés volt a magyar sport talán legszebben feldíszített kirakatcsapata. Ahogyan évek óta mindig, most is.