A 27 évig hivatalban lévő Pierre de Coubertin után a második leghosszabb ideig regnáló NOB-elnök volt: 1980-ban választották prezidentté, és 2001-ben adta át hivatalát Jacques Rogge-nak. Az 1920. július 17-én, Barcelonában született (sport)diplomata több olimpián volt a spanyol küldöttség csapatvezetője, majd sportállamtitkár lett. 1977 és 1980 között moszkvai nagykövetként szolgálta hazáját. A NOB tagja 1966-ban lett, amelyben számos pozícióban munkálkodott. A testület első emberévé kritikus időszakban választották meg: 1980-ban a Szovjetunió, négy évvel később az Egyesült Államok rendezett „csonka” olimpiát, miután az előbbit 65 ország, utóbbit a Szovjetunió vezette „keleti blokk” bojkottálta. Samaranch vezetésével a NOB túlélte a válságot, mi több, pénzügyileg megerősödött. Az 1984-es olimpia abból a szempontból volt mélypont, hogy megrendezésére mindössze egyetlen jelentkező volt; az 1992-es és 1996-os ötkarikás játékokra hat-hat város kandidált, a 2004-esre pedig már tizenegy: ez utóbbi helyszínéről az 1997-es, lausanne-i NOB-kongresszuson, még Samaranch elnöksége idején döntöttek. A rá nehezedő óriási nyomás ellenére a márki elérte, hogy a versenyeken továbbra se lehessen hirdetni. Elnöksége alatt az olimpia a világ legjelentősebb sporteseményévé nőtte ki magát.

Akadtak azért kudarcai is.

A mozgalmat behálózta a korrupció, néhány NOB-tagra a gyanú árnyéka vetült, és a doppingellenes harc sem volt mindig sikeres. Felrótták neki, hogy a Franco-rezsim alatt fontos pozíciókat töltött be, sőt, az a vád is érte, hogy a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt.

Mindezekkel együtt az olimpiai mozgalom legendás alakjai között tartják számon, haláláig a NOB tiszteletbeli elnöke volt.

A tradíciót fia, az ötvenéves Juan Antonio Samaranch Salisachs folytatja, akit 2001-ben választották NOB-taggá.