A szimpatizánsok sem lökik félre egymást a jegypénztárakban azért, hogy élőben láthassák őket; az átlagnézőszám két-háromezer érdeklődő között mozog. Mindazonáltal a klubvezetők némelyike egyenesen „muszájnak” tartja az importot; George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa például a közelmúltban kifakadt a szakértők kritikus megállapításán (sarkítva: sok az „artista”), s az áradat miértje kapcsán ezt írta blogjában: „Azért, tisztelt nagytudású kritikusok, mert a nemzetközileg is elismert magyar játékosokat elviszik a külföldi klubok, a versenyképes magyarokat csak 2-3 klub tudja megfizetni, és egyszerűen nincs elég felnőtt korú minőségi magyar játékos, akik jelenleg be tudnák tölteni a kb. 400 meglévő helyet a magyar első osztályban.”

Futball duó: Abass (Honvéd) és Eugene (Győr) harca

Érdekes álláspont, bár fura, hogy a 13, Hemingway szerint „nem semmi” tudású légióssal miért csak a 13. helyen áll a patinás klub? Ennyire még a légióstalanság „fellegvárában”, a Paksnál is képesek – más kérdés: oda az egykor szebb napokat látott honfitárs labdarúgókat a jó fizetés vonzza –, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a külföldiek foglalkoztatásában élenjáró FTC (15) maga a botrány, a mezőnyt záró Nyíregyháza (12) és Diósgyőr (10) meg katasztrófa.

Kevesebb külhonit foglalkoztat, mégis bajnoki címre hajt a Videoton (7) és a Debrecen (8); a légiósigazolásban aranyérmes Győr (22) ilyen kontingenssel is legföljebb harmadik lehet, míg a negyedik ZTE (9) – a topduóhoz hasonlóan – csupán a középmezőnyt jelenti a külső piacról beszerzett futballisták tekintetében. A kisalföldi elv: amíg a helyi akadémia nem ontja a príma magyar játékosokat, addig a határon túlról érkezettek jelentik „a megoldást”. Milyen érdekes viszont, hogy a legutóbbi győri érmet (a 2008-as bronzot) döntően magyarok tolták össze...

Nem tartozik szorosan ide, de az edzőket illetően is sajátos a helyzet: az élbolyban lévőket magyar gardírozza (Mezey György, Videoton; Herczeg András, Debrecen; Pintér Attila, Győr; Csank János, ZTE), míg az alulteljesítők táborában akad számos nem honi kolléga (Craig Short, FTC; Massimo Morales, Honvéd; Giovanni Dellacasa, Vasas). WilliamMcStay másfél hete távozott Újpestről...

„Hogy egy légiós kevesebbe kerül-e, arról nem tudok nyilatkozni, már csak azért sem, mert nem ismerem a többi klub fizetési gyakorlatát – említi lapunknak Berzi Sándor, a Videoton ügyvezetője. – Ráadásul minden tranzakció más és más: amíg a szerb Andicsot szerződése lejárta után ingyen hoztuk, addig a brazil Andre Alves és a szerb Nikolics leigazolásáért fizetnünk kellett a Kaposvárnak, de ugyanígy pénzbe került az újpesti Sándor is. Konkrét átigazolási összegekről nem nyilatkozom, a bérezések esetleges különbségeiről pedig annyit mondhatok: mi elsősorban a teljesítmény alapján utalunk.”

Kérdésünkre, hogy a góllistát vezető Andre Alves vagy Nikolics szerződtetése nagyságrendileg eltért-e attól az összegtől, amelyet az Újpestről – információnk szerint 30 millió forintért – elcsábított Sándor középpályás vételére fordítottak, Berzi így reagál: „Nem tudom, hogy az összevetés jó-e, lévén, hogy mindhármuk átigazolását a belföldi piac szabályozta. Mindazonáltal a világtrend szerint a góllövők általában többet érnek...” A külföldiek magyarországi alkalmazását illetően az ügyvezető óvatosan fogalmaz: „A szerződtetés mindenütt lutri. Mi is igazoltunk már belföldről tehetséget, aki nem vált be, nemzetközi viszonylatban pedig gondoljunk csak Sevcsenkóra: a Milannal a csúcsra ért, a Chelsea-ben viszont nem találta a helyét. Azt is látni kell, hogy az ukrán csatár kvalitásaihoz hasonló labdarúgó Magyarországra csábítása egy vagyonba kerülne, s mivel korlátlan lehetőségei jelenleg egyetlen klubnak sincsenek, a színvonal ugrásszerű emelkedése, a játékospolitika átértelmezése a mostani keretek között aligha várható.”

A már említett Kaposváron „optimalizálják” a légiósok foglalkoztatását; a klub költségvetésének jelentős része e tranzakciókból teremtődik meg. „Jó tíz éve már, hogy nem vettünk játékost – mondja Illés János ügyvezető. – A külföldiek ingyen kerülnek hozzánk, és döntő többségük alkalmazása kevesebbe kerül, mint amennyi pénzt egyegy magyar futballistára fordítunk. A legjobbakat aztán értékesítjük, különben lehúzhatnánk a rolót. Az utóbbi háromnégy évben jórészt az eladásokból élünk, így került például Vasziljevics a Bundesligába.”

Ezzel együtt a most hét légióst foglalkoztató kaposvári vezérkar is nyúlt már mellé, ám a klubnál igyekeznek türelmesek lenni. „Nikolics tizenhét évesen érkezett hozzánk, s kölcsönadtuk Barcsra meg a Kaposvölgyéhez is, amíg a Videoton el nem vitte” – húzza alá Illés, aki a külföldi futballistákat maga hozza a csapathoz; sorsukról Prukner László szakvezető egy-másfél hét tesztelés után dönt. Hogy az úgynevezett csapatépítés szempontjából ez a „megszerzem-továbbadom” kevéssé célravezető, azt Illés sem vitatja, ám hozzáteszi: ő lenne a legboldogabb, ha nem kényszerülnének ilyesféle akciókra. (Az edzőbizottság vezetőjeként is tevékenykedő Prukner vélhetően ezért mondta az FTC elleni bajnoki előtt, hogy együttese – a 21. fordulóban – „még nem állt össze”...)

„A hazánkban szereplő légiósok közel fele statiszta, azaz nem rosszabb és nem jobb, mint a magyar futballista – összegez Illés. – A másik fele két csoportra osztható: értékes vagy értékesebb. Utóbbit kis szerencsével akár külföldre is röpíthetjük.”

Sikeres tranzakcióról a Nyíregyháza illetékese nem tud beszámolni: Banka Zsolt klubigazgató csak a hondurasi Ramos eladását említi sikertörténetként, ám a vevő ebben az esetben sem nyugat-európai klub volt, hanem a Debrecen. Ennek ellenére a szabolcsi garnitúra időről időre újabb és újabb szerencsevadászokkal tölti fel a keretét. A sportvezető prózai választ ad a miértre: „Olcsóbbak, mint a magyarok.” A klubérdek azt diktálja, hogy a szűkös anyagi forrásokat a lehető leghatékonyabban használják fel: „Az élvonalban versenyképes honi futballisták árát képtelenek vagyunk kigazdálkodni, a délszlávokhoz tizedannyiért hozzájutunk.”

A külföldre kacsingató „magyar szintű” szerb futballisták kontraktusaiban 20 ezer euró körüli kivásárlási záradék szerepel, a hazai játékosok szerződéseiben nem ritka a 200 ezer eurós összeg sem. Ugyanakkor Banka nem tagadja, hogy egyes futballisták esetében minden cent ablakon kidobott pénz, de a direktor szerint a többség beválik, így még a leszerepelt labdarúgók okozta „járulékos költségekkel” is racionálisabb befektetés a légió beszerzése, mint irreális összegekért egy-két magyar játékos leigazolása. Arra a felvetésre, hogy nem jelenthetne-e kitörési pontot a saját nevelésű fi atalok bevetése, Banka egyértelmű választ ad: „Szerepelnek helyi ifik az együttesben, de a többség, egyelőre, nem képes olyan szinten teljesíteni, mint a külföldi játékosaink. „Amíg a helyzet nem változik, nincs más választásunk, mint a légiósok foglalkoztatása...”

Európai légió

A külhoni játékosok alkalmazásának okait firtató kérdések nyomán, a védekezőmechanizmus részeként, minduntalan felbukkan az érvek között: külföldön is sok a légiós. Az európai topligák adatai nem cáfolják a tételt, ám a kép ennél árnyaltabb. Tudnillik az angol bajnokságban szereplő 560 játékos közül 356-an valóban más országból érkeztek, ám a labdarúgók közül 251 szerepelt már nemzeti válogatottban, de korántsem valamennyi a szigetország mezében... Jellemző adat, hogy a Chelseaben húsznál is több válogatott futballista szerepel. Sőt a kontinensen több mint két tucat klub képes olyan kezdő tizenegyet kiállítani, amelyben csak válogatott játékos kap helyet. Az sem mellékes, hogy a külhoni egyletek üzleti megfontolások alapján vásárolnak labdarúgót: a játékos szakmai fejlődéshez segíti a csapatot, ennek folytán a nézőszám növekszik, a kereskedelmi bevételek pedig megugranak. Ilyesféle okokkal magyarázható a Cristiano Ronaldóért kifizetett 94 millió, a Zlatan Ibramihovicsért kiadott 70 millió, valamint a Kakáért átutalt 65 millió euró.