Pelé háromszor volt világbajnok, Diego Maradona vb-aranyat és -ezüstöt nyert, Puskás Ferenc vagy Johan Cruyff szintén világbajnoki döntőt játszott. És akkor még nem beszéltünk Schiaffinóról, Beckenbauerről, a fenomén Ronaldóról meg sokan másokról Garrinchától Zidane-ig.

Messi kétéltű ember. A Barcelonában szárnyal, az argentin válogatottal egyelőre vergődik. Csalódást keltett a 2006-os világbajnokságon, csupán a pályán volt a Copa America 2007-es döntőjében (Brazília–Argentína 3-0), s a múlt évben el kellett szenvednie hazája futballtörténete legszégyenletesebb vereségeinek egyikét, a bolíviai 1-6-ot. (Argentin Irapuato La Pazban...)

A nemzeti együttesben a gólszerzés tekintetében sem különösebben eredményes: 43 válogatott találkozón tizenhárom alkalommal „köszönt be”. Tényleg nem nagy mennyiség...

Ő maga – vagy ha tetszik: barcelonai önmaga – mégis világszám.

Amit a katalán klubban művel, azzal óriási szolgálatot tesz az egyetemes labdarúgásnak. Élő cáfolata annak, hogy a mai futballban egyszerűen lehetetlen lefektetni az egész védelmet, oly kegyetlen, valamint sodró iramú a játék, s annyira sokan vannak a labdát vezető futballista körül. Tehát hagyjuk Albert Flóriánt, Sandro Mazzolát, Jairzinhót meg a többi régi cselművészt, mert ugyan mire jutnának most azokkal a hajdani trükksorzatokkal!

Ugyanannyira, mint Messi.

Nagyon messzire.

A labdarúgásban ugyanis két dolog az igazán fontos: a fej és a tempó. A technika a lábban van, de az is a fejből következik. Akárcsak az, hogy milyen ritmusban indítja el valaki a tanulhatatlan és utánozhatatlan mozdulatot. A lényeg: az ilyen formátumú játékra, a lehengerlő szólókra születni kell. S ha a pályán olyan gyorsan jár az agy, mintMessié, akkor most is bohócot lehet csinálni bárkiből. Nem az ellenfél megalázására: az emberek boldogítására. A labdarúgás már régóta több mint sportág – mindenütt, ahol nagy hagyományai vannak, a nemzeti kultúra részeként tartják számon; az más kérdés, hogy a magyar közelmúltból és jelenből kiveszett ez a kultúra –, de ha csak a sportban betöltött szerepét vizsgáljuk, arra juthatunk: azért vált olyan elementáris szenvedéllyé a Föld kerekén, mert mindennél szélesebb körben hordozta a játék örömét. Ma nagyon kevés az olyan futballista, mint Messi, de nincs is annyi eredendő öröm a labdarúgásban, mint korábban. Lehet tisztelni Fletcher, Carrick és a többi ilyen típusú – manapság hallatlanul eredményes – játékos teherbírását, alázatát, taktikai felkészültségét, ám az efféle labdarúgók produkcióitól soha nem lett volna alkalmas a futball arra, hogy bolondjává tegye a világot.

Ahhoz Messik kellettek és kellenek.

A százhatvankilenc centis, Bolhának becézett barcelonai hatalmasság a jövőre nézve is reményt ad. Nem, nem fordult vissza – legalábbis végleg nem – a futball a virtuozitástól, a finom cselektől és átadásoktól, a fantáziától, a leleménytől. Hősök egyszerű harcosok is lehetnek, de csak a zsenik, az igazán nagyok viszik előre a labdarúgást. Voltak idők, hogy egyszerre több is volt belőlük; kivárjuk, amíg megint így lesz. Eljön még 1970, amikor két világválogatottnyi extraklasszis adott egymásnak randevút a vb-n Clodoaldótól Overathig, Bobby Charltontól Riveráig, Cubillastól Van Himstig. Ez nem az idén, Dél-Afrikában lesz, de addig, amíg az újabb felkent pillanat elérkezik, bámuljuk Messit.

Valóban van miért. Immár huszonhat gólos a most zajló spanyol bajnokságban, és szenzációs négyesével kedden szinte egymaga végezte ki a BL-negyeddöntőben az Arsenalt. Mindkettő parádés teljesítmény, ahogyan a 2009-es mesterhármas (az Aranylabda, valamint a világ legjobb labdarúgója a FIFA és a World Soccer választásán) is az volt. De nem ez az igazán lenyűgöző, hanem az, ami ehhez vezet. A kiismerhetetlen mozgás, a mosolygós futball. Bár az a mozgás nem is annyira kiismerhetetlen, annál csodálatosabb, hogy követhetetlen az ellenfelek számára. Az ember sokszor előre tudja, mi következik. Elindulás jobbra, hirtelen irányváltás, aztán labdaeltoltás balra, és akkor már a lendület is megvan, márpedig ha Messi lendületbe jön, nincs, aki megállítsa. (Amennyiben vörös-kék mezt visel, mert halványkékben –amint arról már volt szó – mindez még nem igaz.) Közben megy a „lövő” erre, a „lövő” arra, és a riválisok futnak szerteszét, mint a vesztes hadsereg kiábrándult katonái.

Az persze nem mindegy, kivel játszik együtt az ember, mert a zsenik sem mennek semmire, ha gondolataikkal a társak nem tudnak lépést tartani. Guti, a Real Madrid finom pengés középpályása joggal jegyezte meg: „A Barca nem egyedül Messi.” De az is igaz, hogy a Barcelona jóval kevesebb lenne a jobb- (sőt legjobb) szélső nélkül. Akit egyébként nem érdemes bántani azért, amit idáig még nem ért el, hiszen – ha nem jön közbe hosszabb vagy (ne adj’ Isten) a pályafutást lezáró sérülés – még jó tíz esztendő előtte van a pályán. S az, aki huszonhárom éves korára a Numero Uno tudott lenni, nagy valószínűséggel nem esik vissza, sőt még inkább kiteljesedik.

Legközelebb az „El Clasicón”, a Real Madrid–Barcerlonán lép fel a Bernabeu stadionban. Legutóbb ott 6-2-re nyert a Barcelona...

S nem a bulvár csinált a Bolhából elefántot.

Lionel Messi

Született:1987. június 24.

Anyaegyesülete: Newell’s Old Boys.

Klubja: Barcelona (136 bajnoki mérkőzésen 80 gólt szerzett).

Spanyol bajnok: háromszor (2005, 2006, 2009). BL-győztes: kétszer (2006, 2009).

Argentin válogatott: 43-szor.

Aranylabdás: 2009-ben.

Olimpiai bajnok: 2008-ban.

U20-as világbajnok: 2005-ben.