Hogy Gellén András elmeállapota rendben van-e, az nem is kérdés; manapság az a furcsa, ha valaki a közértbe menet nem rikkantja el magát háromszor, hogy „magyar vagyok!”, ami szintén rendben volna, leszámítva persze azt a tényt, miszerint minek hangsúlyozzon az ember olyasmit, ami köztudott, teszem azt, magam sem ordibáltam reggel az utcán: „Világoskék ing van rajtam hosszanti fehér csíkokkal!”

Hanem Ivana Lovric helyében én most sírva fakadnék, és miután átgondolnám a szerkesztője révén hamarosan rovásírással is tájékoztató honlap főbb mondanivalóját, egyetlen légiósként bemennék az ügyvezetőhöz, hogy akkor én most horvátként minek minősülök, horvátnak vagy afféle monarchiabeli nemzetiséginek, aki kvázi boldogan élt magyarral, bosnyákkal, szlovákkal (stb.) egy fedél alatt.

Mire Gellén azt mondaná nekem, nyugi, Ivana, olvasd el a honlapon a te vonatkozásodban azt a részt is, hogy tudniillik „...amíg olyan teljesítményt nyújt, hogy előrébb visz minket, addig maradhat”, ami vagy megnyugvással töltene el, vagy kicsit rossz érzéssel, mert ebből akár azt is gondolhatnám, hogy bár szemét külföldi vagyok, a produkcióm miatt kihasználnak, jó kis betyáros irányadás ez a részemre.

Sok a Gellén mostanában, de ez is teljesen rendben van: megint sorsfordító időket élünk, ilyenkor mindig hirtelen kiderül megannyi bátor emberről, hogy (ez régebben volt) hithű kommunista, szociáldemokrata, munkásmozgalmi, illetve (ez most van) kuruc, keresztény, szittya magyar. Szinte hiányzott is volna, ha véletlenül nem mostanság nyilatkozik a néhány erkölcsi alapvetéssel nem is olyan régen még százhússzal szembemenő volt profi sportoló jelentős méretű kereszttel a nyakában, vagy ha az alkalmi futballvezetők egyike ne találta volna azt mondani: az elnökválasztás előtt „a politikai tényezőkkel” is egyeztetni kell, hogy egyebet ne mondjunk.

Mindegy is, a lényeg, hogy tapicskoljunk csak nyugodtan a „ki a magyar?” témakörben, nyilván ettől lesz minden jobb, ettől lesz a Debrecen újra nagycsapat.