Kommentátorélet: az atlétikai világbajnokságtól a kő-papír-ollóig
„A pankrációt például én magam kértem.” E megdöbbentőnek tetsző válasszal kínál meg Vörös Csaba, az Eurosport riportere, amikor afelől érdeklődöm, miként dolgozza fel a hasonszőrű események közvetítésével járó sokkot. Mielőtt további cinikus kérdésekre ragadtatnám magamat,Szabó Gábor, a csatorna vezető kommentátora meglepő tényekkel lep meg. A szpíker emlékeztet rá, hogy az Eurosport 2009-ben elveszítette a MotoGP közvetítési jogait, ám a csatorna a pankráció programba állításával majdnem annyi nézőt ért el működési területén, mint a gyorsaságimotoros-világbajnokság sugárzásával.
Első blikkre is biztosnak tetszik, hogy a rajongók derékhada nem Magyarországról verbuválódik, ahogyan az is, hogy a darts, a kő-papír-olló vagy a Viking fedőnéven futtatott japán „Játék határok nélkül” sem dönt nézőcsúcsot. Szabó szerint az efféle műsorok mind egy-egy kísérletet jeleznek, azaz a kereskedelmi csatorna, ahogyan a piaci logika diktálja, olyan „reformprogramokkal” kísérletezik, amelyek újabb nézőket ültethetnek a képernyők elé. Mindenesetre a kommentátorok, miként azt Vörös idézett kijelentése is bizonyítja, semmiképpen sem büntetésként élik meg a furcsának tetsző küldetéseket, sőt...
Azért fogadjuk némi távolságtartással egyöntetű állásfoglalásukat, mert kevéssé hihető, hogy Björndalen vagy Bolt teljesítményének tolmácsolása után szakmai kihívás jelent a pankrátorok „cirkuszának” közvetítése. Igaz, Szabó azonnal kontráz: „Ilyen logika nyomán egy Federer–Nadal wimbledoni döntő után kár nekifogni egy 200 ezer dolláros torna első körében játszott találkozónak...”
Vörös ráadásul „beleszeretett” a pankrátorok show-jába. „Ifjabb Perutek Jánossal közvetítjük az előadásokat; egy show kedvéért Prágába is elutaztunk, hogy testközelből tapasztaljuk meg,miért is oly népszerű aműsor.” A duó folyamatosan tesztel, azaz keresi azt a formát, amely a leginkább megfelel a nézőknek. „Tudom, hogy az ököl meg fog állni a harcos feje előtt, de a szereplők teljesítményét azért kár lenne tagadni: nem könnyű a ringkötélről hátraszaltót ugrani úgy, hogy éppen a társ torkán landoljunk, mert ha kicsit is tévedünk, akkor esetleg eltörjük néhány csontját. Bár nem vagyok üvöltözős kommentátor, a pankráció közben olykor kiengedem a hangom...”
Hasonlóan vélekedik Ajkler Zita is; a korábbi magyar bajnok távolugró a múlt évi berlini atlétikai vb-ről hazatérve egy kő-papír-olló verseny közvetítését kapta feladatul, s éppen úgy órákat készült a megméretésre, mint a sportok királynőjének egyes versenyeire. „Ezek a műsorok éppen azért izgalmasak, mert a riporter maga dönt arról, hogyan kezeli a határokat, mennyiben veszi könnyedre az adást. Nem könnyű feladat egy jó pillanatban mutatott kő harmadik ismétlésének tolmácsolása...”
Mindenesetre korántsem „sörmeccsek” kerülnek adásba: a részvevők több tízezer dolláros pénzdíjért vetélkednek. Székely Dávid, a főként futballtalálkozókat közvetítő szpíker megjegyzi: a dartsot tekinthetnénk akár kocsmasportnak is, csakhogy Angliában tízezrek zarándokolnak a csarnokokba a sportági Premier Legaue küzdelmeire. „Egyébként pedig nehéz lenne megmagyarázni, miért kisebb a sportértéke a dartsnak, mint például a lövészetnek” – tűnődik el. Szabó hasonlóan vélekedik: „Néhány szakág esetében pusztán szocializációs kérdés, hogy mennyire népszerű egy-egy országban. Míg az öttusa vagy a vívás – a tradíciók révén – elfogadott idehaza, addig a szigetországban tízezreket mozgat meg a snooker és a rögbi.”
Ajkler konklúzióként rögzíti: általában örülnek, ha a tárgykörbe tartozó „sportesemény” tolmácsolását kapják feladatul. A nóvum feloldja a mindennapok esetleges monotonitását; nincs követendő példa vagy modell, a kommentátor bátran kísérletezhet. És – a nézőkkel együtt – szórakozhat.
Mást úgysem tehet...
