„Úristen, ilyen itt még sose volt” – bökte ki egyikük, és semmi okot nem találtunk a kételkedésre, már csak azért sem, mert a hevesi csapat éppen százesztendős története során még egyetlen alkalommal sem jutott ilyen messzire Európában, mint most.

A nagy kérdés persze úgy hangzott, hogy a helyi történelemkönyvek mellett sikerül-e beférkőzni a nemzetközi annalesekbe is. Bár a várakozás valóban minden képzeletet felülmúlt, azt azért a legelvakultabbak is elismerték, hogy a Final Four-részvételért zajló párharc esélyese nem a klubtornán egyedüli magyar együttesként állva maradt bajnoki tabellavezető, hanem a szolidabban fogalmazók szerint is bivalyerős rivális. A Partizan Belgrád sorozatban huszonkilenc megnyert meccsel a háta mögött, nem utolsósorban kilenc világbajnokkal érkezett az egri vár tövébe a legkevésbé sem titkoltan azzal a céllal, hogy már az első találkozón döntésre viszi a dolgot.

Aztán e szándék egészen komolynak mutatkozott, amint megkezdődött a mérkőzés, olyannyira, hogy az első negyed derekán nagyon úgy nézett ki: nem egy meccs, nyolc perc is elegendő lesz a szerb klasszis alakulatnak a továbbjutás kiharcolására. A Partizan csapatkapitánya, Vladimir Vujaszinovics egymaga demoralizálta az ötlettelenül játszó hazai csapatot; háromszor is úgy talált be Szécsi kapujába, hogy lövése előtt békésen körültekinthetett, majd a szituációt megfelelőnek találva, különösebb erő nélkül, ám precízen helyezve ért el gólt. Amikor 0:4 jelent meg az eredményjelzőn, a türelmetlenebbek feltették a kérdést a medencében fuldoklóknak, hogy „mi van veletek?”, de a közvetett nézőtéri unszolás csak átmeneti eredménnyel járt: arra volt elegendő, hogy a szünetben az árnyalatnyival szebben mutató 2:5-ös állás virítson a táblán.

A helyzet természetesen továbbra sem volt reménykeltő (enyhén szólva...), ráadásul a folytatásban nagyjából akkora differencia mutatkozott a felek között, mint egy magyar–kazah válogatott (persze pólóválogatott) meccsen. A szerbek megerőltetés nélkül szórták tele labdával a magyar kaput (2:8), miközben a túloldalon a támadásvezetésről szőtt elképzelés nyomát is nehéz volt fölfedezni. Azok a szerencsések, akik elmondhatták magukról, hogy ülőhelyet kaptak, mind többet fészkelődtek a padon, és a vonások akkor sem simultak ki, amikor Biros, majd Graham „szépített” (4:8).

A további események részletezésétől kegyeleti okból – na meg a magyar vízilabda tradícióira gondolva – megkímélem az olvasót. Legyen elég annyi, hogy a harmadik játékrészt követően 4:10, az utolsó dudaszó felhangzásakor – egy újabb magyar gól nélküli szakasz végén –pedig 4:12 pironkodott a villanyújságon, és a tudósító ezúttal nem kérdezte meg Gerendás György trénertől, hogy mennyi esélyt lát a visszavágóra.

A szerb nemzeti csapattal gyakorlatilag megegyező belgrádi különítmény kegyetlen zakót mért a magyar bajnokaspiránsok egyikére, s a hevesiek számára aligha vigasz, hogy a Partizan öt nappal korábban, az Interliga keretében vívott budapesti találkozón majdnem ugyanilyen különbséggel, 11:4-re intézte el a magyar bajnokaspiránsok másikát, a Vasast.

„Úristen, ilyen itt még sose volt” – mondta a szurkoló befelé jövet, aki kifelé menet azt kérdezhette volna: „Jesszusom, volt már itt ilyen?”

Prlajnovics: mint Marci Hevesen. Eger–Partizan 4:12