– Meglepődött?

– Mivel már néhány napja, éppen Budapestről értesítettek a hírről, volt időm megemészteni. Amikor meghallottam, azonnal arra gondoltam, részint természetes, hogy a sorozatban háromszor olimpiát nyerő játékosok valamelyike végzett az élen, részint pedig arra, hogy a kitüntető cím az egész magyar válogatottnak szól.

– Valamiért mégis ön kapta...

–Mit mondhatnék erre? Akik voksoltak, biztosan meg tudják indokolni a döntésüket.

– Egyet viszont senki mást nem mondhat meg: melyik volt a legemlékezetesebb meccse?

– Azért ez sem olyan egyszerű. A későbbi nagy csapat első világraszóló eredménye, az 1997-es, sevillai Európa-bajnoki győzelem volt, és a szerbek ellen 3:2-re megnyert döntőben mind a három gólt én lőttem. Ugyanakkor, visszagondolva, azt kell, hogy mondjam: összehasonlítva akkori önmagamat a mostanival, abban az időben még nem tudtam vízilabdázni. Úgyhogy inkább a 2004-es, athéni olimpia, szintén a szerbekkel vívott döntőjét mondanám. Az tényleg elég jól sikerült...

– Nemrégiben Alekszandar Szapics, amár visszavonult szerb klasszis azt nyilatkozta: „Kásás lenne az eszményi pólós, ha több volna benne a szorgalom”. Az évtized játékosa lusta?

– Talán a habitusomból fakadhat, hogy kívülről néha úgy látszik, tengek-lengek a vízben. Fiatalként valóban igaz lehetett rám, hogy nem mindig szakadtam meg, de ma már ez egyáltalán nincs így. Hogy mást ne mondjak, a mostani szezonban végzett edzésmunkám alighanem a valaha volt legintenzívebb.

– Ez üzenet a magyar válogatott szurkolóinak is?

– Ilyet nem mondtam. Legutóbb a pekingi döntőben szerepeltem Kemény Dénes együttesében, és a kapitánnyal megbeszéltem, hogy a jelenlegi után a következő szezonban sem játszom a nemzeti csapatban. A londoni olimpiát 2012-ben rendezik, s ha a jövő nyárra fizikailag és lelkileg is olyan formában érzem magam, hogy hasznára lehetek a válogatottnak, akkor visszatérek.

– Azt is nyilatkozta, hogy „egyszer jó lenne még magyar bajnoknak lenni”...

– Ez pontosan így van: jó lenne. Előfeltétele, persze, hogy valamelyik klub komoly szándékkal hazahívjon. A helyzet azonban bonyolult: megszakítás nélkül hat éve játszom Olaszországban, remekül érzem magam, a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak, mint Magyarországon. De ettől még bármi előfordulhat.

– Mostantól kiegészítésre szorul a névjegykártyája, rá kell írni azt is, hogy „Az évtized játékosa”. Járt már a nyomdában?

– Már csak azért sem, mert egyáltalán nincs névjegykártyám. A vízilabda csapatjáték, ilyesmire tehát semmi szükség.