Emlékezetes olimpiát rendezett (Rogge NOB-elnök szavaival „különlegeset és nagyon barátságosat”), s nem mellesleg sportolóival is elkápráztatta a világot: tizennégy aranyérmet szerzett – többet, mint bármelyik vetélytársa. Tekintettel arra, hogy „papíron” az olimpia elsősorban sportesemény, s csak utána össznépi dzsembori, a hazai éremesővel legalább annyira elégedettek lehetnek a szervezők, mint azzal, hogy már-már vészes hóhiány közepette is sikerült különösebb fennakadás nélkül letudniuk az eseményt. A téli olimpiát rendező kanadai városoknak nincs szerencséjük a hóval: a vancouveriek ugyanúgy jártak, mint a szomszédos Alberta állambeli Calgary 1988-ban: oda (is) teherautókkal szállították a havat, hogy egyáltalán versenyezni lehessen; a különbség „mindössze” annyi, hogy akkor és ott egyetlen aranyérmet sem nyertek a kanadaiak.

A huszonkét esztendő alatt nagyot változott a világ; a korábban lesajnált téli seregszemle egyre színvonalasabb. Bár még mindig akad belőlük, jelentős számban lemorzsolódtak az Eddie Edwardsféle műkedvelők – talán emlékeznek még a szódásüveg-szemüvegű brit síugróra, aki nem lerepült, sokkal inkább lepottyant a sáncról, és annak dacára, hogy sokan az életéért aggódtak, utóbb mégis Eddie, a Sas néven híresült el –, ahogy a kanadaiak sem csupán jó házigazdák szerettek volna lenni; nyerni is akartak. Sikerült nekik. „Egy ország lelt rá önmagára” – lelkendezik a helyi sajtó.

Pedig gyászosan kezdődött – a grúz szánkós halála után a hangulat érthetően nehezen érte el az üzemi hőfokot –, a gyorskorcsolyacsarnok jege az első napokban minősíthetetlen volt, havazni is csak a második hét közepén kezdett, a vége mégis eufórikus lett. Mintha egy profi forgatókönyvíró agyalta volna ki a csattanót: az utolsó aranyérmet éppen a közönségkedvenc jégkorongozók szerezték; csak hogy édesebb legyen a siker, az amerikaiak „hirtelen halálos” legyőzésével... Hogy értsük: Kanada a maga „mindössze” 34 millió lakosa – és még sok minden más – okán afféle szegény rokon a 308 milliós Egyesült Államok árnyékában.

Rogge elnök az olimpiát méltató jelzők mellé mondhatott volna egy harmadikat is: doppingmentes. Mégsem mondta; meglehet, közismert visszafogottsága intette óvatosságra: amit most nem jelent ki, azt utólag nem kell magyaráznia. Mindenki elégedett, valamennyi vizsgált részvevő tisztának bizonyult. Igaz ugyan, hogy norvég sífutók a hajrában is gyanúsan fittnek látták orosz vetélytársaikat, az ugyancsak sífutó Justina Kowalczyk pedig szarkasztikusan fogalmazott, amikor amiatt sajnálkozott, hogy egészséges létére betegektől kapott ki. (Az előtte végző öt versenyző egyaránt asztmásnak mondta magát, emiatt légzéskönnyítő eszközöket használhatott, így megtisztított légutakkal vághatott a távnak...)

Olimpia után akkor elégedett a rendező, ha az anyagi, az erkölcsi és a sportsikerek csokorba szedhetők. A kanadaiak dörzsölhetik a tenyerüket; még akkor is, ha olvasták a De Volkskrant című holland újság gúnyos összegzését: „A vancouveriek minden idők »legzöldebb« olimpiáját akarták megrendezni. Sikerült nekik.”