Elvileg ennyi elég is lenne a cikkből; pontosabban annyi kellene még hozzá, hogy százéves a Diósgyőr, éljen, minden egyéb benne van az első bekezdésben, ám ebben az esetben nem írhatnánk a centenáriumra készült DVD-ről. Igen, igen... Van egy csapat, amely a 70-es évek közepén, a 80-as évek elején éli virágkorát, s amelynek meccseire nem csupán azért járnak tömegével, mert a kocsmán kívül (...) nincs más szórakozás, hanem azért, mert, ugye, van kiért, miért kijárni. Egykor a DVTK adta a magyar futball gerincét (egykor volt magyar futball), s bár azóta változott a helyzet (már akkoriban sem lehettünk túlzottan elájulva), a nép most is ott van a tribünön, a hagyomány meg ápolandó – erről szólna a film, és mégis többről, mert az alkotók nem elégedtek meg a vizuális és verbális közhelyekkel, az obligát, friss kulisszaképekre és az indulóra („Csak a Diósgyőr...!”) építhető hatásfokozással, a történések szimpla ismertetésével, a jókat mondó emlékezőkkel, a kötelező „mit jelent nekem a Diósgyőr?”-rel. A hősökön, a „cooler lokalt” varázsló szurkolókon és a finoman válogatott archív anyagokon túl láthatunk korhű ruhákba-mezekbe bújtatott statisztákkal „újraforgatott” jeleneteket is, és ez mind így, együtt mintegy társadalmi, szociográfiai (stb.) térbe lendíti az alaptörténetet:

tényleg mit jelent ott, Borsodban a Diósgyőr, miért száll apáról fiúra a klubimádat, miért mondja még mindig az ifjú szurkoló, hogy a fél életét is odaadná, ha egyszer bajnok lehetne a DVTK. A lelkes fiatalok, peregnek a kockák, felállítják az első kapufát, footballoznak; az eszüket vesztett drukkerek a meccs után fölborítani kívánják a nagy Honvéd társasgépkocsiját...

Ha valahogy, hát így, ilyen alázattal kell ünnepi filmet készíteni a sivár jelenben. S bár futballilag kiment alólunk a talaj, következésképp megannyi minden idézőjelben értendő, az a drukkerember, aki most speciel a klub ügyvezetője, a mi egyetértő bólintásunkra mesélheti el ezt a síliftablakra pingált sztorit. Értjük mi ezt, nagyon is értjük.