Megkérdőjelezhetetlen volt a helye az első téli olimpia műsorán a gyorskorcsolyának. Az elsősorban Skandináviában és Hollandiában szerfölött népszerű sportág első klubját 1642-ben alapították; érdekes, hogy nem a zord északon, még csak nem is Németalföldön, hanem a skóciai Edinburgh-ben. Az első hivatalos verseny büszke házigazdái sem skandinávok, sokkal inkább angolok, akik 1763-ban rendeztek vetélkedőt – 15 méteres távon... A dicső múlt dacára a szigetország nem lett gyorskorcsolyázó nemzet, sőt! Az 1924 óta lebonyolított húsz téli olimpián egyetlen érmet sem szerzett brit sportoló, pedig még a kazahoknak is jutott egy bronz.

Hollandiában a szükség szülte a népszerűséget: az emberek telente a befagyott csatornák jegén csúszkálták keresztbe-kasul az országot. A századok során a sportág olyannyira kedvelt lett, hogy nem is lehetett kétséges, hol rendezzék az első világbajnokságot: Amszterdamé lett a tisztesség, még 1889-ben. A részvevők három távon (fél, egy és két mérföldön) versengtek, és az összetettben legjobb eredményt elérő kapta az aranyérmet. A sportág nemzetközi szövetsége, amelyben békésen megférnek egymással a gyors- és a műkorcsolyázók, egyike a legrégebbieknek: 1892-ben alapították, korántsem véletlenül a hollan diai Scheveningenben. Hivatalos világrekordot 1891-től tartanak nyilván: az első csúcstartó, a háromszoros világbajnok Jaap Eden még térdzokniban, legényes bricsesznadrágban, zakóban és jambósapkában versenyzett, korcsolyája viszont már a mai dizájnt idézte.

A chamonix-i olimpián mindjárt öt számban versenghettek a férfi ak: tíz országból mindössze harmincegyen. (Amennyire kézenfekvő volt, hogy a gyorskorcsolya szerepeljen az első olimpia műsorán, olyannyira érthetetlen, hogy a nők debütálására miért kellett 1960-ig várni. Noha a hölgyek versenye már az 1932-es játékokon bemutató szám volt, a nemzetközi szövetség egészen 1936-ig nem szervezett számukra hivatalos erőpróbát.) Az 1924-es olimpia legeredményesebb korcsolyázója – a hollandok távollétében – érdekes módon nem norvég sportoló, hanem a finn Clas Thunberg volt, aki három aranyérmet nyert. Az akkori versenyszámok közül máig az olimpiák műsorán szerepel az 500, az 1500, az 5000 és a 10 000 méter; az 1000 méter csak 1976-ban mutatkozott be. (A leghosszabb távon 1928-ban nem avattak bajnokot, miután a rendezőség a jeget versenyzésre alkalmatlannak találta.)

A harmadik téli olimpián, 1932-ben, Lake Placidben kis híján megbukott a gyorskorcsolya. Ott is harmincegy versenyző indult, ám csak hat ország képviseltette magát; a finnek és a svédek mindössze egyegy sportolót küldtek. Az európaiak tiltakoztak a számukra idegen lebonyolítási rendszer miatt, így nem csoda, ha négyből négy aranyérmet nyertek az amerikaiak. Húsz évvel később a Lake Placidben mindössze két ezüstöt szerző norvégok alaposan kárpótoltákmagukat, a négy elsőségből három Hjalmar Andersen nevéhez fűződött. Aztán 1956-ban megjelentek a szovjetek, és azonnal átrendezték az erőviszonyokat, a négy számból hármat nyertek; a negyediket a svédek vitték haza, vagyis ámult-bámult a világ.

Egy szverdlovszki tanárnő, bizonyos Ligyija Szkoblikova jókor született: huszonegy éves volt, amikor a nők végre olimpiai szereplési lehetőséget kaptak. Squaw Valley-ben még „csak” két aranyat nyert, négy évvel később, Innsbruckban már négyet; pontosabban: mind a négyet... Vagyis összesen hatot. A fantasztikus fizikai adottságokkal büszkélkedő Eric Heiden kénytelen volt eggyel kevesebbel beérni, viszont azt az ötöt ugyanazon az olimpián, az 1980-ason szerezte... Valószínűleg úgy érezte, hogy ennél nincs följebb, mert átnyergelt a kerékpározásra: amerikai bajnoki címig vitte.

Tizenöt nemzet sportolói szereztek aranyérmet gyorskorcsolyában, köztük egy magyar, Hunyady Emese. Csak az a kár, hogy osztrák színekben... A városligeti Műjégpályán nőtt fel, ám kifogástalan edzéskörülményekre, férjre és új állampolgárságra Ausztriában lelt. Hat olimpián vett részt, a csúcsra 1994-ben, Lillehammerben ért, ahol megnyerte az 1500 métert és második lett háromezren. Két évvel korábbról van egy bronza is, vagyis teljes az olimpiai éremgyűjteménye...

Miközben a „klasszikus” gyorskorcsolya helye máig megkérdőjelezhetetlen az ötkarikás műsorban, egyre nagyobb népszerűségre tett szert a rövid pályás korcsolyázás; olyannyira, hogy 1988-ban bemutató sportág volt, négy évvel később pedig már az olimpiai program teljes jogú tagja lett. A sprint fokozatosan terjeszkedett: eleinte négy számot rendezhettek, 2002-től viszont már nyolcat. Az egészen pontosan 111 méter és 12 centi hoszszú, ovális pálya királyai a délkoreaiak: az eddig megnyerhető 32 aranyból 17-et szereztek meg, vagyis többet, mint a konkurencia együttvéve. Olimpiai szereplésük létjogosultságáról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint minél több, ehhez hasonlóan látványos versenyszámra lenne szükség, mások úgy gondolják, hogy komolytalan versengés. Ez utóbbiak álláspontját erősíti mindaz, ami a 2002-es olimpia férfi 1000 méteres számában történt. Steven Bradbury tulajdonképpen már az előfutamban kiesett, ám az egyik továbbjutót utóbb kizárták, így az ausztrál bejutott az elődöntőbe. Ott az ötödik helyen statisztált, ám hárman is buktak, ezáltal futammásodikként döntős lett. Az utolsó kör előtt már az ötödik helyét ünnepelte, ám nem fogják elhinni, mi történt: mind a négy, előtte korcsolyázó versenyző elesett, Bradbury pedig beírta nevét a sportág aranykönyvébe.

Vagyis a rövid pályás szakágban bármi megtörténhet; még az is, hogy Vancouverben valamelyik magyar pontszerző helyen végez. Négy éve, Torinóban Huszár Erika negyedik lett 1500 méteren, ugyanezen a távon, ugyanott Knoch Viktor ötödikként zárt, azaz még az sem lehetetlen, hogy a Regőczy, Sallay jégtánckettős Lake Placid-i ezüstérme után harminc évvel ismét érmet szerez a magyar küldöttség. Ha Bradburynek sikerült...