És most köszönjük meg szépen Sherman Poppen vegyészmérnöknek, hogy 1965-ben összecsavarozott két sílécet. Ha a jó muskegoni polgár ezt nem teszi meg, akkor most aligha beszélnénk hódeszkáról, s aligha élvezhetnénk e szép és látványos sportot a téli seregszemléken.

Az úgy volt, hogy a lelkes szörfös (Surfin’ USA) túlmozgásos lányának igyekezett valami játékot barkácsolni a Michigan állambeli város takaros kis házának garázsában, mígnem hirtelen szikra lobbant az agyában, és megragadta a két sílécet... Ám még így se történt volna semmi „komolyabb”, ha az elsőre fura benyomást keltő eszközön lánya nem átlósan egyensúlyozgat. Poppen beindult. Havas lejtőket vizionálva sebtében szörfdeszkákat kezdett „párosítani”, hogy aztán beadja találmányát, és... A többit nyilván sejtik. Az Egyesült Államokban akkoriban elképesztő méreteket öltő extrémsport-lázat – hódító útjára lépett a görkorcsolya vagy az emitt mindjárt taglalandó síakrobatika is – alkalmilag a csúcspontjára járatta a szimplán snowboardra, azaz hódeszkára keresztelt csoda. Mindazonáltal az áttörés csak az 1990-es években következett be, amikor a mindenre nyitott média felkapta a mind szélesebb tömeg által gyakorolt, az okos szponzorok körében is egyre népszerűbb „szabadidőprogramot”. A hódeszka 1998-ban – négy évvel azután, hogy a Nemzetközi Sí Szövetség fölvette soraiba –debütált a téli olimpián; Naganóban nyert kanadai, francia, svájci és német versenyző is (az utókornak: Ross Rebagliati, Karine Ruby, Gian Simmen és Nicola Thost), miközben a szülőhaza különítményének két bronz jutott csupán...

S bár az Egyesült Államok snowboardosai azóta az éremtáblázat élére küzdötték magukat, lehetne nekik több aranyuk is, például a világtörténet legemlékezetesebb fenékre üléseinek egyikét produkáló Lindsay Jacobellis jóvoltából. Az eset négy éve, Torinóban történt. A krosszozók döntőjében – két kanadai kolléga bukása után – a vb-címvédő Jacobellis behozhatatlan előnnyel ereszkedett-ugrálgatott a pályán, amikor alig száz méterrel a cél előtt közönségszórakoztató mutatványba fogott. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyik ugrás során –örömittasan pózolva, ide-oda tekingetve – megfogta a deszkáját a levegőben... Igen, igen: a kevéssé koncentráló, egyensúlyát vesztő Jacobellis fenékkel érkezett a talajra, s hiába igyekezett föltápászkodni, meglepett riválisa, a „végekről” érkező svájci Tanja Frieden kényelmesen csusszanva fejezhette be a versenyt, majd ünnepelhette az ölébe hullott aranyérmet. Fent egy boldog svájci, lent egy összetört amerikai, akinek edzője, Peter Foley hajtépéssel párosuló hisztérikus roham közepette magyaráz... Maradjunk anynyiban, hogy emlékezetes jelenet volt.

Frieden számára már csak azért is, mert pályafutása során sok oka nem volt az örömködésre: mindössze egy Világ Kupa-győzelem – továbbá tíz dobogós helyezés – fűződik a nevéhez. S bár a harminchárom esztendős kollegina tervezte vancouveri részvételét is, a múlt héten bukott, s szalagszakadása, valamint ficamai nyomán kénytelen volt visszalépni a viadaltól. Magyart se keressünk a rajton: az idén négy versenyző lépett fel ilyen-olyan viadalon, a részvétel és a helyezés függvényében alighanem műkedvelő alapon. Amúgy snowboardban három-három számot rendeznek olimpián: a paralell óriásműlesiklást (futamonként két-két sportoló kapukkal nehezített kanyargós pályán küzd), a félcsőt (amelyben folyamatos mozgással különféle ugráskombinációkat mutatnak be) és a krosszt (egyszerre négy versenyző kanyargós, ugratós területen jön le; jaj, szegény Jacobellis).

Az olimpia műsorán hivatalosan 1992-től szereplő síakrobatikában is három kategóriában kápráztatják majd el a közönséget Vancouverben: mogulban (buckákkal tarkított pályán lefelé haladva a részvevők szimpla és trükkös ugrásokkal operálnak), ugrásban (ötvenöt méter nekifutás után egy-egy szaltózás és pörgés következik a levegőben), valamint krosszban (új szám, lesiklás közbeni ugrásokkal tarkítják a vetélkedést). Honfitárs, sajnos, egyikben sem bukkan fel; noha a nemzetközi szövetség jegyez néhány magyar szereplőt, ebben az évadban egyikük se zavarta a nagyok köreit. Sőt.

De hát nem is mi vagyunk a sportági óhaza. Ahogyan arra már bátorkodtunk utalni, a síakrobatika is az 1960-as évek Amerikájában indult hódító útjára; sok-sok ember bohóckodott addig, amíg a Nemzetközi Sí Szövetség 1979-ben véglegesítette az ugráselemeket és megalkotta a pontozás elvrendszerét. S jóllehet utóbbi nyomán szubjektív műfajú sportról van szó, azt nézni feltétlenül jó. Leszámítva, persze, ha éppen valami nagy kísérletet lát az ember; mint például a Christian Rijavec és Frederick Eiter esetében. A két osztrák akrobata 2006 áprilisában tíz perc alatt 29-29 fejen átfordulást hajtott végre, s hogy az élmény még pazarabb legyen, Rijavec kizárólag előrefelé, míg Eiter csak hátrafelé szaltózva mutatta be meglehetősen monoton parádéját. A megannyi fordulótól lassan tökéletesen elszédülő érdeklődőben fölvetődött: normálisak ezek? Kiderült, azok: a népes publikum előtt véghez vitt produkció bevételét tudniillik jótékony célra ajánlották fel.

És még Guinness-rekord is lett belőle.