Mert még „hajdanábban”, majd’ húsz évvel azelőtt, hogy odaköltöztem, a Kings Road volt a „swinging London”: a világ közepe, ahol napi rendszerességgel bukkantak fel a Beatles-fiúk, és ahol – amiről voltaképp a történetem is szól – nem kevesebb rendszerességgel Docherty fiai. Ez a skót, akit csak „Doc”nak – dokinak – becéztek, a 6o-as évek elején még nem létező Chelsea-t nemhogy felhozta az első osztályba, hanem egyhuzamban nyerőesélyessé tette az FA Kupában, a Liga Kupában és a bajnokságban is. Olyan szeme volt a tehetségek kiválasztásához, mint manapság Sir Alex Fergusonnak. Peter Bonetti, Terry Venables, Peter Osgood és a többiek az ő keze alatt lettek sztárok; rájuk lestek a lányok a Kings Roadon. A hatvanas évek közepének „swinging London”-ja egyenlő volt a Beatlesszel és a Chelsea FC-vel. Nem is tudom, hogy a kettő közül melyiket sztárolták jobban.

Igaz, hogy a nagy trófeák a „Doc”-nak inkább nem jöttek be, mint bejöttek. Egy Liga Kupa igen, az FA Kupából csak egy döntő. Ám ha Dél-Londonban létezett márkanév, az övé az volt. Még ma, negyven év, továbbá Mourinho múltán is – akármilyen hihetetlen – arról álmodoznak az öreg chelsea-i futballbolondok, hátha egy szép nap feltámad a doki. Aki, ha élne, ma a nyolcvanas éveiben járna, és persze nem bukkan fel soha.

Felkaptam a fejem, amikor napvilágot látott a hír, hogy a Ferencvárosnak „egy” Dochertyt sikerült igazolnia. Pontosabban: egy Dohertyt – „c” nélkül. Bizsergetően jó érzés fogott el, kábé olyan, mintha a Hungaroton (nem létezik) igazolta volna a Beatlest (nem létezik). Erről a Dohertyről ugyan soha nem hallottam, most azt mondom, nem véletlenül. A „Doc”-hoz semmi köze: az skót volt, ő meg ír. Az tele van trófeákkal, ez meg négy év óta egy árva gólt se lőtt, akárhol játszott is. Az angol harmadosztályból „erősítették” vele az FTC-t, körülbelül akkor, amikor ő, harmincegyedik életévébe lépve, már sehol se kellett. Istenem, istenem! Mit is szokás ilyenkor mondani? Rossz tréfa.