A szakág legfrissebb híre, hogy a téli olimpiák történetében egy alpesi síző, bizonyos Marjan Kalhor lesz az első iráni női részvevő, de talán a leglátványosabb szekció históriáskönyvében azért rálelhetünk ennél érdekfeszítőbb információkra is. Mindjárt arra, hogy az 1924-es bemutatkozást követően, ’36-ban, Garmisch-Partenkirchenben a norvég „síugrókirály”, Birger Ruud lesiklásban is szárnyal, és győz, honfitársa, a csupán tizenhat éves Laila Schou Nielsen pedig egyenesen a gyorskorcsolyapályáról rándul át a lejtőre, s a jégen elért világcsúcsait követően lesiklásban az első, az összetettben a harmadik helyen végez. Utóbbi aztán még tizenkét esztendővel később is odaáll a rajthoz, de az akcelerált sportolónő most már csak a hetedik helyre jó.

A norvégok amúgy ’52-ben, hazai környezetben is villantanak: Stein Eriksen a semmiből előbukkanva utasítja maga mögé a mezőnyt, igaz, akkor, amikor a célba érkezés után összeesik, senki sem irigyli tőle a sikert. (Ma, ugyebár inkább azt látni az alpesi versenyek befutóját követően: a sportolót – összerogyás helyett – az foglalkoztatja, hogy a léceit jó szögben mutassa a kamerának...) Még nála is nagyobb sztár lett újabb négy év múltán Toni Sailerből. Az osztrák bádogos-filmszínész-énekes-síző az első „alpesi” a játékok történetében, aki három arannyal távozik a helyszínről, Cortina d’Ampezzóból, ahol fagyott pályán, tejfehér ködben vagy éppen mínusz 24 fokban is ő a legjobb. „Egy arany az apámé, egy az anyámé, de egyet meghagyok magamnak” – nyilatkozta az élőben először Olaszországból közvetítő tévétársaságoknak, ezzel is igazolva: a marketingszakmában éppoly jártas, mint a sportban.

Jean-Claude Killyből sem akármilyen médiasztár lett. Az 1968-as, grenoble-i olimpia szintén háromszoros bajnoka lesiklásban még éppen csak, óriásműlesiklásban viszont hatalmas fölénnyel nyer, míg műlesiklásban úgy győz, hogy a terepen ketten is megelőzik... Csakhogy a versenybírók utóbb nemcsak a mezőnyt még egy néző pályára tévedése miatt jelentős időhátrányba kerülve is „laposra” verő, osztrák Karl Schranzot, hanem a norvég Haakon Mjoent is kizárják, így a francia Killy triplázó hősként vonul az annalesek lapjaira. Nem ennyire sikeres, 1972-ben mégis szárnyára kapja a világhír Fernandez Ochoát. Hasonló hangzású névvel ritkán szoktak síléccel a talpon győzni, és a spanyol műlesikló éppen ettől lesz unikummá: ő nyeri hazája első téli aranyát. Szegény Schranznak itt, Szapporóban is kijut a „jóból”: ezúttal már a rajt előtt diszkvalifikálják, mondván, pénzt fogadott el az egyik felszerelésgyártótól.

„Az öregeken és a betegeken kívül mindenki itt van”

– lelkendezik Eva Mittermaier, amikor húga, Rosi az innsbrucki hazai pályánmár a harmadik győzelmére készül. A lejtők máig tán legnagyobbat alakító, osztrák királynője „természetesen” első lesz óriás-műlesiklásban is, és a célba érés után rendőri fellépésre van szükség, hogy a helyi szurkolók szét ne szedjék. De a „szomszéd” boldogsága nem merül ki ennyiben, hiszen ott van még Franz Klammer, aki 1975-ben, vagyis egy évvel a játékokat megelőzően a kilenc lesikló Világ Kupa-futam közül nyolcban végez elsőként. És Tirolban sem adja lejjebb, annak ellenére, hogy féltávnál még csak a harmadik legjobb részidő az övé. „Franznak vége!” – kiabálja a mikrofonba a már rádiókommentátorként dolgozó Toni Sailer, de kisvártatva ő bánja a legkevésbé, hogy tévedett.

A Lake Placid-i műhavon, 1980-ban egy újabb valódi „spíler”, Ingemar Stenmark zsebel be két aranyérmet, úgy, ahogyan az tőle megszokott: a svéd az óriás-műlesiklás és a műlesiklás első futama után egyaránt a vert mezőny tagja, ám a másodikban valamennyi vetélytársánál sokkal sebesebb. Nyolc esztendő múlva megint csak Észak-Amerika a helyszín, s Calgaryban is hiánycikk a hó, ráadásul a Hawaii és Alaszka irányából fújó szél, a chinook kevéssé könnyíti meg a versenyzők dolgát. A svájci lesiklósspecialista Pirmin Zurbriggent azonban egyáltalán nem zavarják a körülmények („Ő akkor is nyer, ha fák dőlnek a pályára” – nyilatkozta róla osztrák riválisa, Leonhard Stock), de az igazi „bomba” a másik két alpesi számban robban: a világ megismeri Alberto Tombát. Az olasz a calgaryi két siker után 1992-ben egy-egy aranyat és ezüstöt, 1994-ben pedig egy további ezüstöt pakol fel a szekérre, minek nyomán ő lesz az első a szakágban, aki három olimpiáról is medállal távozik.

Hozzá mérhető nagysággá növi ki magát 1998-ban Hermann Maier. Az osztrák szörnyű, naganói bukását – a műlesiklás közben két védőhálót átszakítva, jó néhány, sikolyokkal kísért szaltót követően landolt –a fizikai törvényeit meghazudtoló módon, sértetlenül megússza, s ennél csak az a nagyobb szenzáció, hogy pár nappal később győz szuperóriás-műlesiklásban és óriás-műlesiklásban is... Az ettől kezdve Herminatornak nevezett versenyző a 2002-es játékokat motorbaleset miatt kényszerült kihagyni, ám négy éve, Torinóban visszatért, és egy-egy ezüsttel, valamint bronzzal „magyarázta el” a kételkedőknek, hogy soha nem szabad feladni... A legújabb idők legkiemelkedőbb klasszisa egy, a sportágban korábban magáról keveset hallató ország szülötte: a horvát Janica Kostelic ezzel együtt a valaha volt legeredményesebb alpesi sízőnő a 2002-ben, Salt Lake Cityben, továbbá a legutóbb, Torinóban nyert 4 arany- és 3 ezüstérmével.

Ő – a másik torinói csillaghoz, a svéd Anja Pärsonhoz hasonlóan – már nem lesz ott Vancouverben, szemben három magyarral. Tőlük – miként honfitársaiktól az elmúlt bő nyolc évtizedben – nem várható bravúr: amennyiben Bene Márton, Berecz Anna és Döme Zsófia baj nélkül leér a hegyről, már szervezhető is a kisebbfajta házi ünnepség. A kanadai lejtőknek feltehetően merészebb céllal vág neki az osztrák Benjamin Raich vagy az amerikai Lindsay Vonn, s jó hírünk van számukra: amenynyiben igazolják a papírformát, az újabb négy év elteltével készülő összeállításban főszereplők lehetnek.