Nehéz gyerekkora volt a biatlonnak, a felnőtté válás beletelt majd négy évtizedbe. Pedig már az első téli olimpián, az 1924-es chamonixin bemutató szám volt military patrol fedőnéven – hat ország huszonnégy versenyzője vetélkedett –, teljes jogú részvevő azonban csak 1960-ban, Squaw Valley-ben lett. Hívei és művelői makacsul – az 1928-as, az 1936-os és az 1948-as olimpián is – igyekeztek meggyőzni az ötkarikás tótumfaktumokat a sportág életképességéről: mint tudjuk, nem sok sikerrel. A próbálkozásokat rendre azzal szerelték le, hogy a sportágat kevés országban űzik. (Ez igaz is, ám a bobozás sem mozgat meg millió kat, mégis, már 1924-ben olimpiai részvevő lehetett.)

Az áttörést az ötvenes évek hozták, amikor Svédországban és a Szovjetunióban a sífutók befogadták maguk közé a biatlonistákat. A „feltalálók” amúgy a norvégok; egyes források szerint az 1700-as évek közepén két katona rendezte egymás között az első versenyt, máig ismeretlen szabályok szerint. Az viszont dokumentálható, hogy 1861-ben a skandináv országban alakult az első klub. A biatlon mostohagyereknek számított, sokáig önálló nemzetközi szövetsége sem volt, az öttusa kebelén belül volt afféle megtűrt sportág: csupán 1993-ban sikerült önállósodnia. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet: mostanság a modern pentatlon szorult háttérbe, és koppintja a sporttelevíziók által felkapott féltestvér szabályait; legutóbb konkrétan a lövészettel megspékelt futást vezette be.

A sízők világa is nehezen nyitott ajtót, az első biatlon-világbajnokságra 1958-ig kellett várni. Azóta évente van vb, kivéve azokat az esztendőket, amelyekben téli olimpiát rendeznek. Amúgy az ötkarikás programba is csak fokozatosan fogadták be a sílövőket: a férfiak debütálását követően a nőknek 1992-ig kellett várakozniuk, mígnem aztán Albertville-ben ők is bemutatkozhattak. Squaw Valley-ben a férfiak még csak a 20 kilométeres távon vetélkedhettek. Az első olimpiai aranyérmes Klas Lestander volt, aki frappánsan érzékeltette a biatlon lényegét: nem elég, ha valaki viszonylag jól síel, pontosan is kell célozni. Az időeredményt tekintve mindössze a tizenötödik volt a svéd, viszont mind a húsz lövése célba talált. Akkoriban egyegy rossz célzást két perc hozzáírásával toroltak meg – utóbb egy percre, illetve büntetőkörre mérsékelték a hibák után járó elmarasztalást –, vagyis a sífutónak igencsak közepes Lestander megtalálta a számítását az új versenyszámban. A szabadstílusú sífutást megszakítva fekve és állva is lőnek – felváltva, a táv hosszúságától függően kétszer vagy négyszer – az ötven méterre lévő 45, illetve 115 milliméter átmérőjű célra.

Ami az olimpiai műsort illeti, a férfiak 20 kilométeres távja végig a programban maradt; Grenoble-ban (1968) bemutatkozott a váltó, 1980-tól (Lake Placid)10 kilométeren is rendeznek versenyt, majd műsorra került az üldözéses forma, utóbb a tömegrajt. Mára komoly olimpiai szakággá fejlődött a biatlon, tíz versenyszámban (öt-öt férfiban és nőiben) lehet érmet szerezni.

Fokozatos térnyerése ellenére a sílövészet még csak közelít a legnépszerűbb sportágakhoz. A 2006-os olimpián harminchét ország indult; közülük nyolc jelképes egy-egy versenyzővel. Jellemző az erőviszonyokra, hogy érmet mindössze hét nemzet szerzett. A coubertini eszme jegyében a magyarok két biatlonistát indítottak Torinóban: Tagscherer Imre 74. és 77. lett, Gottschall Zsófia egy 80. és egy 82. helyezést szerzett. (Volt azért ennél jobb is: Sajgó Pál Squaw Valleyben huszonhatodik volt, egyéniben máig ez a legjobb eredményünk. Számszerűleg még ennél is előkelőbb helyen végzett 1984-ben a Spisák János, Mayer Gábor, Palácsik László, Kovács Zsolt összetételű váltó, amely tizennegyedikként ért célba.)

Hogy sikerül-e Sajgó pozícióját Vancouverben felülmúlni, az erősen kérdéses, ugyanis a magyar részvevő (a hét végén dől el, Tagscherer lenne-e vagy Gombos Károly) pillanatnyilag várólistás, valakinek vissza kellene lépnie, hogy honfitársunk is indulhasson.

A sportág legnagyobb egyénisége „természetesen” norvég, az ellenfelek által nemes egyszerűséggel csak Mesternek titulált Ole Einar Björndalen, aki öt arany-, három ezüst- és egy bronzérmet nyert az olimpiákon; Salt Lake Cityben történetesen négy számban is első lett. Torinó nem szép emlék számára, tőle a két második és egy harmadik hely egyenlő a leszerepléssel. A világbajnokságokon 33 érem a termése, ebből 14 az arany... Nem volt ennyire eredményes Szergej Csepikov, mégis érdemes megjegyezni a nevét: három országnak nyert ötkarikás érmeket, pedig nem is változtatott lakóhelyet. Szovjetként és oroszként olimpiai bajnoki címet szerzett, a FÁK válogatottja váltójának tagjaként pedig ezüstérmes lett. Az ötkarikás biatlon legeredményesebbje a „szovjet vegyes csapat”: a Független Államok Közösségével és Oroszországgal együtt 18 olimpiai aranyérem a termés. A norvégokat Björndalen viszi a hátán, szembetűnő ugyanakkor a németek előretörése: négy éve, Torinóban a tíz számból ötöt nyertek, ezzel fölényesen vezetik az ötkarikás éremtáblázatot.

Ami a vancouveri esélyeket illeti, norvég nyomulás várható, hiszen a tavalyi, pjongcsangi világbajnokságon a skandinávok az öt férfiszámból négyben diadalmaskodtak. Nem fogják elhinni: Björndalen három egyéni számban győzött, és „benne volt” az aranyérmes váltóban is. Mi több, ő nyerte a Világ Kupa-sorozatot is...

Vagyis a norvégok vancouveri kérdése roppant egyszerű: ha Björndalen velünk, ki ellenünk?