A műkorcsolya a hatvanas években már-már a labdarúgással konkurált Magyarországon, jóllehet azokban az időkben egészen príma játékosok futballoztak minálunk. A sportág Európa- és világbajnokságaira tömegek csodálkoztak rá 1960-tól, a Magyar Televízió első élő, teljes estét betöltő Eb-közvetítésétől, s a gyerekektől a nagymamákig Ki mit tud?-os hangulatban várta szinte minden família, hogy milyen pontszámot kap a holland Sjoukje Dijkstra, az osztrák Regina Heitzer, a francia Alain Calmat vagy a német Manfred Schnelldorfer. A hallatlan népszerűség egyrészt a nyugati világ beszüremkedéséből, másrészt a riporter kvalitásaiból származott: Vitray Tamás „csak ült és mesélt”

Garmisch-Partenkirchenben, Cortina d’Ampezzóban vagy Colorado Springsben, s a közönség itta minden szavát a világversenyek környezetéről, valamint a fellépők ruháiról. Az utóbbiakkal kapcsolatban fontos momentum volt, hogy egy alkalommal Pestről szóltak a klasszis szpíkernek: „Mondd a színeket!” Merthogy akkoriban még feketefehér adások mentek idehaza, azaz a tömbházak egy-egy (tévétulajdonos) családnál egybegyűlő lakói különös érdeklődéssel hallgatták, bordók vagy fehérek-e a flitterek...

Hamarosan mindenki megismerte a dupla Salchowot vagy a tripla Lutzot is – „hármasugrást” az 1962-es prágai vb-n produkált először a sportág történetében a kanadai Donald Jackson –, de azt már (ha említette Vitray, ha nem) senki sem fújta, hogy a Salchow névadója a műkorcsolyázás első férfi olimpiai bajnoka és tízszeres vb-aranyérmese volt. A norvég Sonja Henie húsz évvel az után aratott először ötkarikás diadalt, hogy a svéd Ulrich Salchow 1908-ban olimpiai bajnok lett, és kiváltképp skandináv elődjét idézte abban a tekintetben, hogy szintén tíz világbajnoki címet szerzett (csaknem a férfiak, hanem a nők mezőnyében). Henie kitágította a műkorcsolyázás horizontját: pályafutása befejeztével filmszerződést kötött a 20. Century Foxszal, ahogyan később sokan mások is holylywoodi sztárokká váltak a jég nagyjai közül. Ezzel együtt a norvég hölgyért nem lelkesedett a nagyvilág; főként azért nem, mert Adolf Hitler rajongott érte. Henie pedig a főszereplésével készült Egy a milliók közül című amerikai filmet bizonyos Joseph Göbbelsszel együtt „promotálta” Németországban, és náci vonzalmai miatt – három olimpiai elsősége dacára – sokan elfordultak tőle hazájában (is). Az Egyesült Államokban nem: 1941-ben amerikai állampolgárságot kapott. S amikor a Holiday On Ice jégrevü tagjaként visszatért Norvégiába, az oslói nézők is ovációval fogadták, majd korai – ötvenhét éves korában bekövetkezett – halála után a norvég fővárosban temették el.

Szintén filmcsillaggá lett Marika Kilius és Hans-Jürgen Bäumler, de a német páros elsiette a szerződés aláírását: a kettőst az akkori, „amatőr” világban éppen a profizmus miatt fosztották meg 1964-es olimpiai ezüstérmétől. Utóbb 1987-ben rehabilitálták a slágereket is éneklő műkorcsolyázókat, de – mint a második helyezés bizonyítja – már ’64-ben sem Kiliusékról szólt a világ. Sokkal inkább a sportágba a „Bolsoj balettet” behozó Protapopov házaspárról. (Vitray és kollégái áldhatták Oleget, amiért elvette Ljudmillát, hiszen a Belouszova, Protapopovot végképp nehéz volt kimondani.)

A tengerentúli show-biznisz csillagai közé került a nyolcvanas évek műkorcsolyás ideálja, Katarina Witt is. Ő ugyanúgy német volt, mint Kilius és Bäumler, de egyáltalán nem mindegy, hogy az NDK-t képviselte a világversenyeken. Onnan kevesen szerződhettek amerikai társulatokhoz, ám őt elengedték az Államokba. Később kiderült: valószínűleg azért, mert „kiváló” kapcsolatokat ápolt a keletnémet titkosszolgálattal (Henie-nek a „Führer”, Wittnek a Stasi...) További különlegesség vele kapcsolatban, hogy az 1988-as téli játékokon mind Witt, mind a mögötte ezüstérmes amerikai Debi Thomas Bizet Carmenjének zenéjére futotta kűrjét, ám a Carmen a jégen című amerikai filmet nem Thomasszal, hanem (a szintén olimpiai bajnok Brian Boitano partnereként) a Madison Square Gardenben éveken át zajos sikereket arató Witt-tel forgatták le.

Közben – 1976-ban – a női és a férfi, valamint a páros vetélkedő mellett olimpiai számmá vált a jégtánc is, és 1980-ban ebben ért el második helyezést a Regőczy Krisztina, Sallay András kettős. Ez volt a második magyar ezüst a Kékesy Andrea, Király Ede páros 1948-as remeklése után. Még négy bronzunk van: egyaránt kétszer lett harmadik az olimpián a Rotter Emília, Szollás László kettős (1932, 1936), valamint a Nagy testvérpár, Marianna és László (1952, 1956).

Több magyar dobogós nincs. Mások viszont alig fértek el az emelvényen: 2002-ben például aranyat kapott a Berezsnaja, Szihuralidze orosz, valamint a Salé, Pelletier kanadai páros is. Jégtáncban pedig a korábbi szovjet világbajnok jégkorongozó Vjacseszlav Anyiszin lánya, Marina boszszút állt Averbuhon és Lobacseván. Azelőtt Averbuh volt Anyiszina partnere, de beleszeretett Lobacsevába, és el is vette őt. Anyiszina pedig az olimpiai aranyérmet vette el az oroszoktól: Gwendal Peizerat társaként francia színekben győzött a hűtlen Ilját és csábítóját, Irinát megelőzve.

Hogy most, Vancouverben lesz-e hasonló sztori, nem tudható. Az viszont biztos: Magyarországon a műkorcsolya már régóta nem olyan lényeges, mint Vitray vagy utóbb Gyulai István televíziós fénykorában. Ugye, emlékeznek még Gyulaitól arra a felkiáltásra, amely a Witthez hasonlóan az NDK-t képviselő ifjú hölgy megjelenésekor hangzott fel: „Hogy megnőtt ez a kis Pötzsch!”

Na ja, nem csak a Rittberger előtt vagy után lehet megbotlani...