Viharosan indult a legősibb sportágak egyikének olimpiai története: a ’24-es, chamonix-i játékokon olyan tornádó lepte meg az 50 km-es számban kínlódókat, hogy a mezőny harmada célba sem ért. A széllökéseknél csak a norvégok taroltak nagyobbat. A dobogót kibérlő skandinávok közül Thorleif Haug volt a leggyorsabb; az 1000 méter szintkülönbségű pályán két honfitársát megelőzve végzett az élen. Aztán nyert 18 km-en, majd északi összetettben is, az utóbbi szakággal egy napon rendezett síugróversenyen viszont – micsoda blamázs... – a negyedik helyen végzett.

Négy évvel később, St. Moritzban felavatták minden idők legmagányosabb téli olimpiai bajnokát: a svéd Per Erik Hedlund úgy „futotta” végig a félszáz km-es távot, hogy közben egyetlen riválisával sem találkozott. Talán nem véletlenül – jegyezték meg a célba éréstkövetően a többiek, tekintve, hogy Hedlund még csak nem is lihegett a majdnem ötórás „maratoni” után...

A hőskorhoz képest mármár tudományosan forradalmi versenyeket tartottak 1952-ben Oslóban. A norvég fővárosban egy harmadik északi nemzet, a finn kápráztatta el a sportvilágot precízen kitervelt győzelemmel. Az 50 km rajtja előtt Veli Saarinen tréner arra utasította korábbi bronzérmes versenyzőjét, Pekka Vanninent, hogy kezében hőmérővel menjen végig a pályán és jelentse a tudnivalókat. Az általa közölt adatok alapján döntött a tréner a finnek vakszolásáról, s hogy semmi ne legyen a véletlenre bízva, a táv mentén „felállított”, mintegy háromszáz fős turistacsoport tagjai a verseny idején folyamatosan adó-vevőn tájékoztatták a szakvezetőt az aktuális helyzetről. A teammunkának – bár homokszem került a gépezetbe – meg is lett az eredménye: a csapat Eero Kolehmainent „tervezte” az első helyre, ám végül is honfitársa, Heikko Hakulinen lett az aranyérmes. Ha német nyelvterületen lett volna az olimpia, a történetre nyilván csak annyit mondanak: sag schon...

Arra vonatkozóan nincsenek információk, hogy ’76-ban, Innsbruckban mit mondtak William Koch 30 km-en aratott győzelme után, mindenesetre jelentős volt a meglepetés: a szakág históriájában először vonták fel a legmagasabbra az Egyesült Államok zászlóját. Ugyancsak itt, Tirolban kezdődött a sífutás azóta is felülmúlhatatlan királynőjének páratlan karrierje. A szovjet Rajsza Szmetanyina első „nekifutásra” még csak ezüstöt szerez 5 km-en, igaz, nem akármilyen körülmények között: a finn Helena Takalo egyetlen másodperccel előzi meg. De a kivételes klasszis már másnap visszavág az északinak, méghozzá méltó módon: kevesebb mint egy másodperccel utasítja maga mögé 10 km-en. Szmetanyina számára azonban mindez csak a kezdet volt. Az öt olimpián érmes – s ezzel abszolút rekorder – sportolónő összesen tíz medált viselhetett a nyakában.

A férfiak között akadt, aki őt is felülmúlta. Az 1992-ben debütáló Björn Daehlie nyolc arannyal írta be magát az egyetemes sporttörténelembe (ezek közül hatot egyéni számban szerzett), miközben további négy alkalommal állhatott a dobogóra. Hogy Albertville, Lillehammer és Nagano „supermanjének” egyedülálló produkcióját bárki is megközelíti-e a jövőben, az erősen kérdéses.

Mindenesetre a Vancouver sífutónagyágyúja címre többen is jó eséllyel pályáznak. A norvég Petter Northug, a cseh Lukas Bauer vagy a német Axel Teichmann egyaránt húzónévvé válhat, míg a nőknél a szlovén Petra Majdic, esetleg a lengyel Justyna Kowalczyk lehet a szakág új fenoménja.

És a magyarok?

Az eddigi játékokon futottak még, s a szakág hazai erő- és felkészülési viszonyait figyelembe véve Kanadában sem várható bombameglepetés... A két részvevő közül a klasszikus stílusú (vagyis előre lefektett nyomon zajló) sprintben, esetleg a szabad stílusú (korcsolyázó lépésekkel megteendő) 15 km-es számban startoló Tagscherer Zoltán jó formában a mezőny első kétharmadában végezhet, a szabad stílusú 10 km-en rajthoz álló Viczián Vera reálisan ott sem.

Viszont a coubertini eszmét mindketten maximálisan magukénak érezhetik: a részvétel a fontos...