Mackó a málnásban
– Én vagyok figyelmetlen, vagya Samu nevű játékos tényleg kimaradt az annalesekből?
– Tizenhét évig játszottama Tipográfiában, ez idő alatt összesen egy szezont töltöttünk az első osztályban. Úgyhogy se magát, se a könyvszerkesztőket ne hibáztassa! Keressen az edzők között, ott már jobb eséllyel megtalál: például hatvannyolcban a Spartacusszal MNK-döntőig meneteltünk.
– Hatvannyolcban? Amikor márelismert játékvezető volt?
– A trénerkedéssel párhuzamosan bíráskodtam. Ez ma már furcsa volna, de akkor senki nem talált benne kivetnivalót. Mentségemre szóljon, hogy a saját csapatom meccseit nem vezettem.
– Ellenben egy felejthetetlen Ferencváros–OSC-t igen...
– Ötezer néző, ebből négyezerkilencszáz fradista őrjöngött a szigeti Sportban, amikor az FTC-ből eligazolt Szívós Pista az első meccsét játszotta az orvosegyetemistáknál. Hasonlóan forró hangulatú mérkőzésem nem sok akadt a pályafutásom során, és máig büszke vagyok rá, hogy a legkisebb balhé nélkül sikerült levezényelnem azt is.
– Mint az összes többit?
– Hát... Valamikor nagyonrégen, amikor a Vasas még az OB II-ben játszott, feljutási rangadóra voltam hivatalos Szegedre. Persze, tömve az uszoda, a hajrában 3:3-ra áll a meccs, amikor az angyalföldi Cápa – az igazi nevére már nem emlékszem – bődületes gólt lő a félpályáról. Húsz másodperc van már csak hátra, és a szurkolók tajtékozva követelik az utolsó támadásnál, hogy négyméterest ítéljek. De nincs mit befújni, úgyhogy a Vasas nyer, engem meg kétszázötven, vérben forgó szemű drukker vár az uszoda előtt. Persze, hogy futni kezdek, rohanok, mint az őrült, és valahol, az akkori Rákosi-hídon sikerül is leráznom a társaságot. Amikor a Széchenyi térre érek, látom, hogy két ismerős, reszkető lábú figura újságpapír mögül, egy lyukon át kémleli a terepet. A mérkőzés ellenőre és időmérője... Akkor sem éltünk könnyű időket.
– A közönség ritkán viszi a vállán a bírót...
– Ez sem feltétlenül igaz.Nyolcvankettőben, egy egri tornán a helyiek fő szurkolója, bizonyos „Igazgató úr” az elejétől fogva velem foglalkozott, válogatott káromkodások közepette kommentálta minden ítéletemet. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy eggyel többen vannak a medencében a kelleténél. Nézem, ki az, hát a „Direktor”. A folyamatos szövegelést megunó drukkertársai nemes egyszerűséggel behajították a vízbe.
– Ha már a játékvezető nem tehette meg...
– Volt példa önbíráskodásrais. Ugyancsak Egerben fújtam a helyi csapat FTC elleni mérkőzését, és egy borgőzös hang az első sorból folyamatosan a felmenőimmel foglalkozott. Meg kell mondjam, szinte semmit nem vettem fel a nézőktől; úgy gondoltam, a duma benne van a jegyárban, de az „anyád!-ra”, főleg jelzős szerkezetben, mindig is háklis voltam. Hogy, hogy nem, a következő negyed elején az illetőt homlokon találta a kis zászlórúd, amivel lengettem. Moszkvában humánusabban jártam el egy szovjet–magyar barátságoson. Amikor az ellenfél klasszis szélsőjének, Drevalnak a tribünön üvöltöző bátyja egy alkalommal hátba suhintott a bőrkabátjával, kikaptam a kezéből, és bedobtam a vízbe. Szegény... Hideg, fagyos napok jártak arrafelé.
– Vezetett Gyarmatitól kezdve Csapón és Gerendáson át az összes nagy szövegelőnek, világklasszisok sorának, de „Mackóról” mindenki a legnagyobb szeretettel beszél a mai napig. Mi volt a titka?
– Különös sport a póló, hiszen a játékvezető – éppúgy, mint a közönség – az esetek zömében nem látja, legföljebb sejti, mi történik a víz alatt. A következetesség, az egyenlő mércével mérés az egyetlen lehetőség arra, hogy a bíró kivívja a tekintélyt a játékosok előtt. Nyolcvanéves koromban várja tőlem, hogy elszálljak magamtól, és azt mondjam, nekem sikerült?
