Azzal, a tőle már nemegyszer hallott - és többek által vitatott - mondattal kezdte: „Játékos-pályafutásom a fair play szellemében telt el." Ezt nyilván azért hangsúlyozta ismét, mert néhány fórumon megtámadták állítólagos bundaügyei miatt, melyek - a múltat feleleveníteni vagy éppen kriminalizálni szándékozók szerint - labdarúgóként és edzőként is terhelték.

E bevezető után Kisteleki közölte: „Elnöki munkámat a legkésőbb a jövő év tavaszán rendezendő közgyűlésig végzem, majd átadom a helyem. Lemondásomat már korábban elhatároztam, mivel meggyőződésem, hogy négyéves ciklusokban kell gondolkodni, a vb-selejtezők függvényében.”

Ha lehet, még ennél is nagyobb meglepetést keltett az, ahogyan a jelenlegi magyar futballt értékelte. Gyakorlatilag sikertörténetet mesélt el, afféle megállapításokkal, hogy „a válogatott hitet és reményt adott az embereknek”. Diadaljelentése közben újra és újra hangsúlyozta: „Mindez huszonnégy esztendő óta először fordult elő.” (Legföljebb huszonhárom, az a huszonnégy.) A valóság persze korántsem tündéri történet, hiszen a nemzeti együttes szinkronban volt a keserves negyedszázaddal; a vb-selejtezők mit sem érő negyedik helyét bármilyen elnökkel vagy szövetségi kapitánnyal „kivívhatta” volna a csapat.

De – papírjára nézve – rezzenéstelenül folytatta: „A magyar futballt értékelik külföldön.” Bizony. Nagyjából semmire. Igaz, Kisteleki sajátos látásmódja alapján a világranglista 54. helye is szép eredmény, mert e pozícióról olyan büszkeséggel beszélt, mintha a válogatott a legjobb tíz közé került volna.

Szintén emelkedetten szólt az U20-as együttes vb-bronzérméről, valamint arról, hogy a fiatalok együttese, valamint Egervári Sándor, az ifjak szövetségi kapitánya első helyezést ért el Az év sportolója-választáson. Itt legalább összhangban volt Kisteleki lelkesedése a realitással, mert a harmadik helyezés tényleg üdítő színfolt a nagy magyar szürkeségben. Aztán a leköszönő elöljáró beszámolt arról, hogy az MLSZ „több százmillió forintos nyereséggel zárja 2009-et”, és nem mulasztotta el megemlíteni a hazai labdarúgó-mérkőzések televíziós jogainak szövetségi központosítását, illetve értékesítését sem. Az más kérdés, hogy a három évre csaknem két és fél milliárd forinttal járó szerződés nem anynyira az MLSZ-nek, mint a piacot kereső – és a „betörésért” irracionális összeget sem sajnáló – Digi TV-nek köszönhető, amely aztán hiába gondolta magát versenytárs nélküli befutónak, a Sport TV (ugyancsak nem futballszakmai megfontolásból) érvényesítette opciós lehetőségét, és megadta a felduzzasztott – dagi – summát.

Végül az elnök leszögezte: „Mindent megtettem, hogy politikailag függetlenül működjék az MLSZ.” Majd mindenkinek békés karácsonyt kívánt, és Serényi Péter sajtófőnök érdeklődésére – „Kérdés van?” – azt felelte: „Kérdés nincs.” S pillanatok alatt eltűnt.

Pedig lett volna mit firtatni. Leginkább azt, hogy 1. mitől olyan elégedett a válogatottal?; 2. miért tért ki a szövetség politikai függetlenségére?; 3. távozásában van-e szerepük a saját – a bulvársajtóban „felmelegített”, de be nem bizonyított, azaz hangsúlyosan csak vélelmezett – bundaügyeinek, valamint a november végén kitört fogadási botránynak? (Az utóbbiról egyébként azt mondta: „Annak kivizsgálása nem MLSZ-feladat.”)

A búcsúja épp olyan ellentmondásos, amilyen a hivatalba lépése és egész elnöki tevékenysége volt. Az okokat csak találgatni lehet; mindenesetre a rá jellemző dicshimnusz és a hirtelen önkéntes visszavonulás nincs harmóniában egymással. S azt még túlzással sem lehet állítani, hogy a csúcson hagyta abba.

Talán meg akart előzni néhány kellemetlenséget. „Kiszállt”, hátha így békén hagyja az a szféra, amelytől annyira független a szövetség. (A bulvár azért még ott topog az ajtajánál.) Vagy egyszerűen ráunt arra, hogy a modern kori MLSZ-elnök olyan kozmetikus, akinek a boszorkányból kell Hókirálynőt kreálnia, ráadásul varázsszerek nélkül, csupáncsak ráolvasással. Megfejtés egyelőre nincs.

De kurta-furcsa távozásával zűrt hagyott maga után.

Búcsúbeszéd